De mi legyen a batyuval?

Tizenegy éves volt, amikor családját elhurcolták a theresienstadti "mintatáborba", közülük egyedül ő élte túl a borzalmakat. Magyarországon nem volt maradása, tizenhat esztendős fejjel vágott neki a nagyvilágnak, 1949-ben. Egy izraeli kibucban kötött ki, a Negev-sivatagban. Később zeneakadémiát végzett, operában játszott: Placido Domingót például harmincszor "szúrta le" a Faustban. Több mint négy évtizede idegenvezető, a Pro Cultura Hungarica kitüntetés birtokosa.
Amíg kávézunk, Simon erősen megterheli a batyumat.
- Harmincnyolc évig meg sem szólaltam magyarul.
- De miért?
- Mert nem akartam.
- De miért?
- Nem olvastam, nem írtam, nem beszéltem magyarul.
- De miért?
- A holokauszt miatt.
Hallgatunk. De csak rövid ideig, mert Simon kellő dramaturgiai érzékkel derűsebb témára vált. Az első magyar csoportot még a rendszerváltás előtt, 1987 májusában vezette. Negyvenkilenc reverendás katolikus papot fogott ki, az autóbuszban "elfeketedett" előtte az utastér. Ő meg elfehéredett, nem tudta, hogyan szólítsa meg őket. Nem húzhatta sokáig, így hát beleszólt a mikrofonba: "Szervusztok, papok!" A szokatlan köszöntést halálos csend fogadta, majd kitört a felhőtlen nevetés. Sikerült megalapozni az egyhetes együttlét hangulatát.

Izraelben nemzedékről nemzedékre sok a magyar származású. Ahogy hallom, nemigen foglalkoznak egymással, nem tartanak öszsze. Ezen kissé elcsodálkozom, de máris jön a kérdés: "Miért, nálatok van összetartás?"
Simon annak idején beperelte a Magyar Népköztársaság kormányát, mert nem akarták megadni neki a kettős állampolgárságot. Megnyerte a pert. Azóta már izraeli útlevéllel hagyja el az országot, s magyarral lép be hozzánk. Simon Segaliként indul el Tel-Avivból, Simon Laciként érkezik meg Budapestre.

Izraelben kétszáz-kétszázötvenezer embernek van köze Magyarországhoz - fogalmaz Gyenge András, hazánk izraeli nagykövete tel-avivi rezidenciáján. Számuk folyamatosan emelkedik. Amikor beléptünk az Európai Unióba, tizenötezer kérelem érkezett a konzulátusra magyar állampolgárság megállapítására és útlevél kiadására. Egyébként fölrajzi és gazdasági értelemben nem különülnek el a magyarok Izraelben, csak a kivándorlás kezdetén alkottak nagyobb csoportokat a kibucokban. Egyre kevésbé fontos a nyelv is, pedig azt mondják, az első generációs aliázók, vagyis kivándorlók beszélnek a legszebben magyarul, mert az ő szóhasználatukat még nem piszkította be a szleng. Az utánuk következők a mindennapokban már héberül vagy angolul társalognak. Amikor úgy szólítják meg őket valahol, hogy "kedves magyar barátaim", könyörtelenül kijavítják "kedves izraeli barátaim"-ra.

Szomorú ezt hallani, amint azt is, hogy egyre fogyatkoznak az első generációs magyarok, a holokauszt túlélői, akik sokáig magukba fojtották bánatukat, sőt még ma sem mindenki képes beszélni a megpróbáltatásairól. Sokan minden hidat felégettek maguk mögött, de azért nem kevesen fontosnak tartották és tartják szülőföldjüktől távol is megőrizni magyar azonosságtudatukat. Közéjük sorolható a Lusztig házaspár. Ők az ország északi szegletében, a Galileai-tó közelében megbúvó Zfat kisvárosban rendezték be a magyar nyelvterületről származó zsidóság emlékmúzeumát. Negyven évig pedagógusok voltak, s attól kezdve, hogy befejezték a pályájukat, életüket a gyűjteménynek szentelik. Ha elvetődik oda a látogató, csak ámul és bámul, milyen gazdag anyagot tanulmányozhat. Minden fénykép, minden tárgy, minden dokumentum külön történetet idéz. Aki keresi a múltját, itt megtalálhatja. Adódtak is már megható szembesülések.
- Nekünk a múzeum az életünk - mondja Chava Lustig, aki tizennégy éves volt, amikor, a holokausztot túlélve, új hazát választott. - A fiunk eleinte nem értette, miért fontos nekünk, de miután elvittük Magyarországra s megmutattuk neki emlékeink színtereit, nem voltak tovább kérdései. Nem beszél magyarul, de abban biztosak lehetünk, gondoskodik majd a gyűjtemény jövőjéről.

Kicsit mintha könnyebb lenne a batyu. De Jeruzsálemben Judith Buetow, a tüneményes, életvidám, nyolcvanon túli idegenvezető változtat a teher súlyán. Együtt vacsorázunk, s a magyar kötelékekről beszélgetünk. Nem tudom, miért, de biztosra veszem, hogy ez a derűs asszony nehezen viseli el az életét távol a szülőföldjétől. Ám az est folyamán szép lassan kiderül, egyáltalán nem vágyódik Magyarországra.
- Miért mennék vissza oda, ahonnan elvitték Auschwitzba a családomat? Hogyan sétálhatnék a Duna-parton, ahol a folyóba lőtték az anyámat? - pattognak élesen a kérdései, melyek magyarázatot adnak idegenkedésére a hazautazástól. - Évekig nem tudtam sírni. Pszichológushoz jártam, csak azután eredtek meg a könnyeim. A húgom nem tartotta fontosnak a kezelést, azóta is depressziós.
Judith édesapjával és húgával 1949-ben kezdte újra az életét Izraelben. Harmincegy évig röntgenes nővérként dolgozott, huszonhét éve idegenvezető. Kevés olyan hely van az országban, ahol ne ismernék, Jeruzsálemben minden megrögzötten őrzött biztonsági kapu megnyílik előtte. Antall József látogatásakor a néhai miniszterelnök feleségét kísérte. Klára asszony megkérdezte tőle, mikor volt utoljára otthon. Akkor is ugyanúgy visszakérdezett.
Nézzünk még a múltba!
- A budapesti ortodox iskolában 1944. március 19-éig olyan hazafiak voltunk, hogy libabőrösek lettünk, mikor a magyar himnuszt énekeltük. Mindannyian hittük: Extra Hungariam non est vita, vagyis nincs élet Magyarországon kívül. Azt gondoltam, ha az én párom nem fogja kívülről fújni Petőfi és József Attila verseit, abból nem lesz jó házasság. Az élet úgy hozta, hogy egy német származású férfihoz mentem feleségül. És hát Goethe és Heine költeményeivel is meg voltam elégedve.
Most a Radnóti-összest hozatta meg Budapestről, én is megajándékozom egy könyvvel. De ő továbbra sem vágyik vissza a szülőföldjére, egyelőre semmivel nem lehetne hazacsalogatni. Pedig, ahogy halad a korral, egyre gyakrabban törnek fel az emlékei. A váci kálvária, a jászkarajenői patakpart, az operaházi élmények - és inkább bekötöz minden feltépett sebet, amelyeket az idő soha nem fog begyógyítani.

Így vannak ezzel mások is, például Gittu Citkovics, aki a kárpátaljai Huszton eltöltött gyerekkorára gondol vissza a legtöbbet. Életének négy évtizede Amerikában telt, ott alapított családot, ott futott be karriert, tizenöt éve települt át Jeruzsálembe, a gyerekei után. A zsidóüldözés és a háborús tragédiák nyomasztó emlékétől soha nem tudott megszabadulni. Most pszichológusként csoportterápiát tart a holokauszt magyar túlélőinek, akiknek ennyi idő múltán újra szükségük van lelki támaszra, mert akik elvesztik a párjukat, családtagjaikat, azoknál gejzírként tolulnak a felszínre az emlékek.

Napokig cipelem a batyut, jó lenne végre könnyíteni rajta. Talán majd a második és a harmadik generáció képviselői segítenek ebben. Akik gyerekként kerültek Izraelbe, nyilván másként látják a szülőhaza fontosságát, megtartják és keresik a magyar szálakat, s annak ellenére, hogy vannak személyes emlékeik a vészkorszakról, új országukban egy zavartalan életre próbálnak berendezkedni. A világ legnagyobb holokausztközpontja, a jeruzsálemi Yad Vashem intézet fáradhatatlan tanára és kutatója, Chava Baruch 1964-ben, családi okokból költözött Izraelbe.
- Miskolcon születtem, ott kezdtem az iskolát - pörgeti vissza életének lapjait. - Gyönyörű gyerekkorom volt, magammal hoztam az emlékeimet. Tizenhárom évesen kerültem új közegbe, az olvasással tartottam meg a magyar nyelvet. Faltam a pöttyös könyveket. A hatvanas-hetvenes években az izraeli magyarságnak még nagyon fontosak voltak a gyökerek, magyar nyelvű könyvtárakat tartottak fenn, hetvennégy magyar nyelvű újság jelent meg. Ma már csak egy tartja magát, s a könyvtárak is sorra bezárnak. Az utcákon akkor még lépten-nyomon lehetett magyar szót hallani.
Nemegyszer került kínos helyzetbe, aki magyarul hangoztatta véleményét, azt gondolván, a körülötte lévők úgysem értik a nyelvet. Egyszer Chava is megjárta: Jeruzsálemben taxiba ült az édesanyjával, ízes magyarsággal végigkáromkodták az utat, hogy sehol egy illemhely, pedig nekik nagy szükségük volna rá. Amikor kiszálltak a kocsiból, utánuk szólt a sofőr: "Köszönöm, nagyon jól elszórakoztattak!" Ma már ilyesmi aligha fordulna elő. A bevándorlók jobbára csak otthon használják az anyanyelvüket, a nagy nyilvánosság előtt nem. Megtörtént, hogy a buszon egy idős magyar hölgy héberül szólt rá a fiatal anyukára: "Ne beszélj magyarul a gyerekeddel!"
- Sokáig úgy éreztem, héberül én csak házi feladatot olvasok, a magyar nyelv nekem még most is a köldökzsinór - árulja el Chava, aki tavaly megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét. - Nem tudnék magyar kultúra nélkül élni. Szerencsére sokat dolgozom Magyarországon, így mindig be tudom pótolni a lemaradást. Amikor újdonsült barátaim vendéglőbe hívnak, azt kérem tőlük, menjünk inkább színházba vagy moziba.
Mindig megdobban a szíve, ha magyarokkal hozza össze a sors, rajtuk keresztül próbálja megérteni az országot. Chava hazája azonban Izrael, oda köti a munkája, a családja, három gyerekének boldogulása. De azért büszke a szülőföldjére.
Ez jellemzi a harmadik generációt is. Számukra kitárult a világ, nekik nem nagy ügy egy másik országban élni. Steinhardt Gabriella tíz éve települt Izraelbe, szülei később mentek utána. Egy diákfaluban kezdte, az úgynevezett "befogadó kosár" támogatással próbált boldogulni. Akkor nem érzékelte a nehézségeket, de utólag visszagondolva ezen már kicsit csodálkozik, mert egyáltalán nem volt könnyű. Interneten tartja a kapcsolatot egykori budapesti barátaival, s akkor ül fel a repülőgépre, amikor a munkája engedi. Férje angol, gyerekeiket magyarul, angolul és héberül fogják tanítani.

Tel-Aviv magyar találkahelyén, a belváros szívében áll Judith Sharon tiszteletbeli magyar konzul étterme és cukrászdája, ahol pillanatok alatt meg lehet pakolni a gyomrot mindenféle hazai finomsággal. De a batyuba is kerül itt nehezék, méghozzá Tomi Lapidtól, aki igazságügy-miniszer és miniszterelnök-helyettes volt Izraelben, de ismerős lehet a neve a Magyar Hírlap magánosítása kapcsán is.
- A nagyszülők tartják a magyarságukat, még a gyerekeik is, az unokák már nem - mondja. - Nem az a lényeg, hogy nem érzem magam magyarnak, ha egyszer én már teljesen és tökéletesen izraelinek érzem magam. Amikor egy magyar lexikon számára rövid életrajzot kértek tőlem, azzal hárítottam el, hogy én nem magyar vagyok, hanem izraeli.

Ez azért elég tudathasadásos állapot. A generációk során el fognak tűnni a magyar gyökerek, ki fog halni a magyar nyelv Izraelben. Eljön az az idő, amikor nem lesz jelentősége a magyar kötődésnek.
Mi legyen hát a batyuval?
Nekem lesz könnyebb, ha most leteszem.

A szerző felvételei