Kézcsók

Akkor még nem tudtam, hogy kezet fog csókolni nekem az a román ember, aki a nyíregyházi kórházhoz vezető egyik kis mellékutcában üldögélt, mikor nagy nehezen leparkoltam az autómmal, s mentem a szemészetre időpontot kérni. Személyesen. Lehetett volna állítólag telefonon is, de miután az ötödik napon, a huszadik csörgetésemre se vette fel a rendelőben senki a telefont, elindultam.

Kihalt volt az utca, csak egy hatvan év körüli férfi üldögélt az egyik ház kapujában. Előtte egy kalap, a kezében fehér irkalap ákombákom betűkkel. Szoktak itt máskor is üldögélni, pénzt kéregetni szakadt hajléktalanok, sokgyermekes cigányasszonyok, ám ez az ember más volt. Igaz, hogy gyűrött, de szép tiszta nadrágot, zakót és a veszett melegben is állig begombolt inget viselt. De nem is erre figyeltem fel, hanem a kezében tartott papírra és a láthatóan gyakorlatlan kéz írta szövegre. Nem csak a betűk néztek ki furcsán, zavaros volt maga a szöveg is, mintha nem magyar írta volna. „Regitenek, kerem nekem leni prostata…”, valami ilyesmit véltem kiolvasni a betűkből. Meg azt, hogy „Satmár”, meg azt, hogy operátio.

– Jó napot! – álltam meg a férfi előtt, aki addig szemlesütve üldögélt a napon, de ahogy megálltam előtte, felemelte a tekintetét. Mély, barna szeme volt, s reménytelenül fáradt tekintete. – Na, mi a baj, mit akar üzenni ezen a papíron?

– Nem érteni – nézett rám szomorúan. – Én jönni Satmár, operáció prosztata – mondta, és megnyomta az alhasát.

– Satmár…? Szatmármémeti? Akkor maga román?

– Da, da – bólogatott lelkesen.

– Ott nincs kórház? – kérdeztem, de ezt sem értette, megint kezdte mondani, hogy Nyíregyháza, kórház, ambulancia, prostata, meg hogy operáció.

Jó, jó, de hogy jön ide a kórház, a műtét, a prostata, meg az előtte levő kalapban csillogó pár száz forint, gondoltam, aztán csak legyintettem, hogy úgy sem fogom megérteni, s amúgy is mennem kell előjegyeztetni a szemvizsgálatot. Sikerült – jó fél év múlva, január 26- án várnak szeretettel. Ezen egy kicsit felpaprikáztam magam, mert mi az, hogy ennyit kell várni egy rutinvizsgálatra, aztán hamarosan megint a román ember előtt találtam magam.

Mosolyogva fogadott.

–Meleg, meleg – mondta, és legyezni kezdte magát az irkalapjával.

–Várjon csak! Hadd lássam már, hogy mi is van azon – vettem ki kezéből a papírt. Volt azon a prostatán, az operáción, meg a kórházon kívül más is, úgyhogy kezdett lassan a fejemben összeállni a kép. Nyíregyházán szeretné megoperáltatni magát, ám ahhoz sok pénz kell. Neki meg nincs pénze, de azt mondták otthon, hogy Nyíregyháza gazdag hely, ott majd adnak neki, és a kórházba is befogadják. Persze nem ilyen kereken fogalmazta meg mindez, de a lényeg ez volt, meg az, hogy időközben a kassza is tényleg gyarapodott – már két ötszázas is feküdt a csillogó fémpénzek között. Elővettem hát a pénztárcámat, s előkerestem egy ötszázast én is, de ekkor valami furcsa gondolatom támadt. „Eljön ez a szegény ember Romániából Nyíregyházára, mert úgy hallotta, hogy az egy gazdag, jó szándékú hely, ahol biztosan összegyűjtheti az operáció díját, én meg ötszáz forinttal kiszúrom a szemét!?”

Visszatettem hát az ötszázast, és a kalapba ejtettem egy kétezrest.

A román ember nem akart hinni a szemének, aztán boldog mosollyal kézfogásra nyújtotta a markát. Mulţumesc mult, mulţumesc mult, hajtogatta – és hirtelen megcsókolta a kezem. Én meg álltam zavartan, dermedten, és annyit se tudtam mondani, amikor elkaptam a kezemet, hogy jaj, ezt ne...!

A mai napig nem tudom, mit kellett volna tennem.