Végzetes séta

– Képzeljétek, elment Tibi – lépett be Rausch Ágnes Samu Péterék balatonföldvári otthonába 1999. január 3-án, a kora esti órákban. – Fogta magát, és csak úgy lelépett. Azt mondta, hogy eddig én szórakoztam, most majd ő fog.
A házaspár – Samu Péter és felesége – egymásra nézett. Hát ezt meg miért jelentette be nekik Ágnes, a közös barátjuk? S egyébként is: ilyenkor, estefelé már sohasem érkezik egyedül, mindig hozza magával a kislányát, a másfél éves Inezt.
– A gyereket felvittem a szüleimhez – felelte az asszony Péter érdeklődésére.

Rausch Ágnes az utca túloldalán, az Ady Endre utca 2.-ben lakott a See nevezetű panzió alagsorában. Az épületet a férje bérelte, s adta ki a szobáit a szállóvendégeknek nyaranta. Az asszony szülei pedig néhány házzal feljebb, a
12.-ben laktak.
– Ja – fordult Ágnes az asszonyhoz, Tündéhez –, és holnap reggel bemegyek Siófokra bankügyeket intézni.
– Elvinnél engem is? – kérdezte Tünde.
– Persze, szívesen.

Miféle bankügyei lehetnek Ágnesnek, töprengett Tünde, amikor a barátnője becsukta az ajtót maga mögött. Hiszen aláírási joga sincsen. Tibor tiltatta le még ősszel, amikor csúnyán összekapott a Rausch házaspár. A férfi féltékenykedni kezdett egy közös hajókirándulás során az egyik német vendégre. Ezen még otthon is veszekedtek, Ágnes apja meg csitítgatni akarta őket, mire Tibor meglökte az öreget. Az idős, beteg férfi elesett, megütötte magát. Tibor ugyan azonnal bocsánatot kért, de hiába, ezt a sértést Ágnes már nem tűrhette tovább, azonnal elköltözött. Először ide, hozzájuk, majd barátnőjéhez, Ughy Anitához Balatonboglárra.

Tibor sem hagyta annyiban a dolgot, bement a Kereskedelmi és Hitelbankba, s intézkedett, hogy Ágnes ne férhessen a Reményi Betéti Társaság pénzéhez. (Reményi volt Tibor vezetékneve, mielőtt az MTK gyúrójaként Németországba disszidált volna.) Ezenkívül lecserélte a zárat a panzió ajtaján, hamarosan pedig megüzente Ágnesnek, hogy ha nem jön vissza, vége a házasságnak. Ágnes néhány nap múltán, október 2-án visszatért, ám a hangulat a pár között fagyos maradt.
♦
– Na, hol járt Tibor? – kérdezte Tünde másnap Ágnestől az autóban Siófokra tartva.
– Hát tudom én azt? – hangzott a válasz.
– Ezek szerint még mindig nem érkezett haza?
– Nem hát…
Rausch Ágnes pedig áttetetett a betéti társaság alszámlájáról a főszámlájára 1,8 millió forintot.
Tünde nem szólt semmit, csak tovább csodálkozott. Tudta, hogy – némi túlzással élve – Tibor engedélye nélkül még egy harisnyanadrágot sem vehet Ágnes. Most meg csak úgy rendelkezik a férje pénzéről… Amit Ágnes kapni fog, amikor Tibor visszajön… Nem szeretne a bőrében lenni…
– Be kellene jelenteni a rendőrségen, hogy Tibor eltűnt – javasolta Ágnesnek Samu Péter a következő nap.
– Várjunk még – tért ki a javaslat elől az asszony –, hátha visszajön.
Néhány nap múlva viszont arról érdeklődött, hogy Magyarországon az eltűnés után mennyi időre nyilvánítanak valakit halottnak.
Samu Péter tovább sürgette Ágnest, aki végre január 14-én csak rászánta magát, és bejelentést tett a siófoki rendőrkapitányságon. Az adatokat felvették, az eljárást megindították – majd eredmény nélkül lezárták.
♦
– Végre, hogy valaki foglalkozik Tibor ügyével!
Ezekkel a szavakkal fogadta Ughy Anita Nagy László nyomozót hét évvel a férfi eltűnését követően. Ekkor került a Nemzeti Nyomozó Iroda munkatársa kezébe Rausch Tibor aktája, s azonnal egyértelművé vált számára, hogy a férfi eltűnésével kapcsolatban bizony nem minden kerek. Pontosabban fogalmazva – szinte semmi.
Mert hogy is volna természetes az, hogy a rendszerváltás után hazatelepült német–magyar kettős állampolgárságú férfi, aki a Mercedese nélkül egy lépést sem tett, egyszer csak gondol egyet, s csak úgy, gyalog, papírok és pénz nélkül nekimegy a balatoni télnek, és aztán soha többet nem jelentkezik?
Apropó, Mercedes. Az autó hamarosan egy Molnár Árpád nevezetű férfinál landol. Bár még január 10-e táján is látják Rauschék udvarán, az adásvételi szerződés mégis december 29-i dátummal született.
♦
– Nincs ebben semmi különös – ültet le a kigyúrt izomzatú munka nélküli villanyszerelő, Molnár Árpád Zamárdiban, a Szőlőhegy utca 13.-ban lévő háza udvarán. – A szerződést megírtuk, de csak akkor hoztam el az autót, amikor kifizettem a teljes összeget.
– Miért nem akkorra dátumozták a szerződést, amikor fizetett?
– Mert az adásvételt követő két héten belül át kell íratni a kocsit. Sajnos erre sem volt pénzem, ki is csúsztam néhány nappal a határidőből.
– Hiszen éppen ezért lett volna érdeke, hogy minél későbbi dátum szerepeljen a szerződésen…
A férfi, aki feltűnően kerüli a szemkontaktust, kényszeredett mosollyal vonja meg a vállát – ám az ellentmondást nem oldja fel.
– Úgy tudom, felkérték önt, hogy vesse alá magát hazugságvizsgálatnak, de erre nem volt hajlandó – jegyzem meg.
– Ugyan már – mosolyog továbbra is. – Nem hiszek én az ilyen szerkezeteknek.
♦
Mint ahogy nem volt hajlandó alávetni magát a hazugságvizsgálatnak Rausch Ágnes sem, aki már régóta Varjasi Ferenc feleségeként vezeti Balatonföldváron, az Ady Endre utca 12.-be áthelyezett See panziót. De nem kívánja velem sem megosztani az emlékeit férje eltűnésének napjairól, pedig türelemmel vártam rá a panzió nappalijában, hogy visszaérkezzen a vásárlásból.
– Annyira kellemetlen nekem ez az egész ügy – válaszolja, amikor végre megérkezik. A ma már 12 éves Inez közben szó nélkül pakol be az autóból. – A legjobban azt szeretném, ha nem is írna róla. Tudja, mennyi mindent beszélnek összevissza a faluban.
– Ezért volna itt az alkalom, hogy elmondja, mi történt.

Hiába azonban, nem tudom meggyőzni. Így azt sem tudhatom meg, hogy miről beszélgetett Molnár Árpáddal a férjével való összeveszés és a férje eltűnése közötti három hónapban. Márpedig bizonyára akadt mondanivalójuk egymásnak, a nyomozók tudomása szerint 27-szer hívták egymást telefonon.
Abban viszont készségesen segít az asszony, hogy kapcsolatba kerüljek végre bátyjával, Egyed Lászlóval, akinek még előző nap küldtem hangüzenetet arról, hogy szeretnék vele találkozni.
A férfi aktív korában – Rausch Tibor eltűnésének idején is – bűnügyi nyomozó volt Kaposvárott, de jól ismerte a Balaton partját is, ahová nem egyszer vezényelték nyaranta. Tőle arról az egymillió forintról szerettem volna érdeklődni, amivel az eltűnt férfinak tartozott. Szerettem volna azt is megkérdezni, felhívta-e siófoki kollégáinak a figyelmét sógora eltűnésének felette különös körülményeire? Végül pedig azt kérdeztem volna, a húgához hasonlóan miért volt annyira biztos abban, hogy a sógora nem fog visszatérni? Már csak azért, mert Ughy Anita naplójegyzetei szerint alig egy-két hónap múltán már az eltűnt férfi ruháit is átvette Rausch Ágnestől.
Nyilatkozni azonban ő sem kívánt, mindössze az iránt érdeklődött, honnan tudtam meg a telefonszámát.
♦
– A kép számomra teljesen világos – hallgatom a már szintén nyugdíjas Nagy Lászlót. – Csupán a holttest hiányzik. De nem adom fel, hogy egyszer az is előkerüljön, s akkor már írhatnák is a kollégáim a vádemelési javaslatot az ügyészség számára.