Endrei Judit nem tévézne

{p}
- Még felszisszen, ha tehetségtelenséget lát?
- Folyamatosan. Hibát persze mindenki elkövethet, de a hiteltelenséget, az őszintétlenséget és a felkészületlenséget nem tudom elfogadni. Könnyebbség, ha az ember idővel immunissá válik.
- A közömbösség feladást jelent?
- Igen. Amikor valaki már nem szisszen föl ilyesmik láttán. Akkor mindez már nem érdekes.
- Szóval nem adta föl. Ezzel az attitűddel nemegyszer ideget próbáló élmény lehet, ha bekapcsolja a tévét.
- Nem nézem folyamatosan. De ha valahol valami új műsor indul, az mindig érdekel. Lányaimmal, Nórával és Laurával nagyon szeretjük a természetfilmeket is. - Egyre többen vannak ezzel így.
- Szerintem az emberek harmóniára, rendezettségre vágynak. S a természetnél harmonikusabb, rendezettebb nincs. Egyébként hírmániás vagyok, s ha bekapcsolom a híradót, azt látom: a hírvilág működtetői úgy gondolják, az eseményekből csak azt kell megmutatni, ami szörnyű. Szerintem a szépet is láttatni kellene.
{p}- S lám: mennyivel izgalmasabbak és nézettebbek a valóságshow-k!
- Sokan ostorozzuk a valóságshow-kat. A nézettségi mutatókkal pedig hadilábon állok. Hazug, álságos dolognak tartom. Hiszen előfordul, hogy ezer néző megkérdezésének eredményét tízmillió emberre vetítik ki. Mi ennek a reális alapja? Rendben, legyenek ilyen műsorok is, de azért vagyunk néhányan, akik értékes műsorokra vágyunk! Színházra, zenére... Ha nekem volna egy tévécsatornám, az emberibb, barátságosabb volna.
- Kérdés, életképes lenne-e...
- Nem tudom. Rossz üzletasszony vagyok. De azért játsszunk el a gondolattal! Ha vannak, akik hajlandóak előfizetni egy kereskedelmi tévére, biztosan akadnának olyanok is, akiket érdekelne az én elképzelésem. A televíziók pont a 49 év fölöttieket nem veszik emberszámba. Engem egy kereskedelmi tévé már nem akar szórakoztatni, mert nem tartozom a fizetőképes réteghez.
- A fiatalokat célozzák meg, és az úgynevezett televíziós sztárokat is az ifjak közül termelik ki. Úgyszólván futószalagon készülnek a tiszavirág-életű, ideig-óráig futó sztárok.
- Sajnálom őket. Mert egy fiatal még nem tudja mérlegelni, hogy mihez kezd majd komolyabb előképzettség nélkül, amikor egyszer csak eldobják, mint egy megunt tárgyat. Az ilyet nehéz földolgozni. És persze túlélni is.
{p}- A régi nagyok közül már szinte senkivel sem találkozunk a képernyőn. Ön mikor hagyta abba a tévézést?
- Eljöttem 1998-ban. Az utolsó két évben egyre kevesebb műsorba kértek fel, és éreztem, nekem itt már nem terem babér. Pedig az ember negyven-ötven felé még tele van tettvággyal, energiával. S ráadásul már sok mindent megtanult a szakmából. Szóval, úgy döntöttem, bár egyébként nehezen hozok döntéseket, hogy magamtól visszavonulok. Segített benne az is, hogy elvállaltam egy reklámkampányt, s ezzel biztosítani tudtam a családomnak az anyagi hátteret.
- Ha nagyon marasztalták volna, talán mégsem jön el...
- Igen erős volt az elhatározásom. Persze, ha teljes bizalmat és szabad kezet kapok, valószínűleg a reklám sem tudott volna elcsábítani. Eleinte úgy gondoltam, nem megyek bele, hiszen közszolgálati televíziós vagyok! Aztán mégis elvállaltam. Tudja, túlléptem már azon, hogy mindenáron ott legyek. Most mindenért iszonyatosan megküzdök. Egy kívülálló úgy gondolná, hogy Endreinek biztosan könnyű. Nem mondaná, ha látna sírva, dühöngve.
{p}- Más az értékrend, mint azelőtt. Nehéz lehet a szülőnek eldönteni, mire nevelje a gyerekét. Arra, ami örök emberi érték, vagy az érvényesülésre? A kettő sajnos nem feltétlenül ugyanaz!
- Félek a közhelyektől, de az, hogy valaki milyen ember lesz, nagyban függ attól, amit otthonról hoz. Hogy a családban milyen az értékrend. Hogy anyuka ájultan nézi-e a valóságshow-t, vagy inkább elviszi gyermekeit kirándulni, színházba, esetleg egyszerűen csak jót beszélgetnek vacsora közben. Ilyenkor alakul ki az értékrend. Egy nőnek pedig különösen fontos a tanulás.
- S úgy érzi, már nem illene bele a mai elektronikus médiába?
- Nem is akarok. Tökéletesen el tudom képzelni az életemet a média nélkül. Az viszont jólesett, hogy nemrégiben, amikor a Napkelte vendége voltam, közéleti szereplőként konferáltak föl. Örültem, hogy nem televíziósként mutattak be. S úgy érzem, ezért teszek is valamit.
- A mai tudásával újra tévézne?
- Ezerkilencszázhetvenhatban elkezdeném, 2004-ben nem. A kezdetekkor még semmit sem tudtam a szakmáról, de beleszerettem. Ma már nem csinálnám. Hiányozna belőle a lélek. De egyáltalán: mi lett a lélekkel?! Egy könyvterjesztő cég azzal az indoklással nem tette az újságjába a most megjelent, Mindörökké nő című könyvem ismertetőjét, hogy "üzletileg nem piacképes"; bezzeg, ha botránykönyvet írtam volna... Most tanulok: ott a nagy T betű a hátamon, hogy könyvet ne csak írni tudjak, hanem kiadni és terjeszteni is.
{p}- Próbál eligazodni a piacon?
- Igen, de nem mindenáron. Vannak elveim és elvárásaim, de ezekből nem lehet meggazdagodni.
- Harmadik éve szervezi a szentendrei Skanzen Amfiteátrumot.
- Mára már érték lett, megszerette a közönség. Ez az igazi öröm. Ugyanakkor óriási feladatot jelent a támogatók megtalálása. A legtöbb szponzor elsősorban üzleti szempontokat vesz figyelembe, nem pedig azt, hogy számára rang, ha mecénása egy-egy jó ügynek. Sokaktól megkapom: "Téged szeretnek!" Igen. Ám ebből még nem tudok krumplit venni a piacon.
- De próbál értéket kovácsolni az ismertségéből.
- Az ismertségemet kizárólag jó ügy szolgálatába állítom: legyen az egy színvonalas, nyár esti színház, vagy egy sokakat érintő könyv. Mostanában, az országot járva, gyakran találkozom hasonló korú nőkkel. Megpróbálom tudatosítani bennük, hogy mennyire fontos az önbecsülés, hogy nem érdemes szomorkodni az évek múlásán. És ne hagyják, hogy bárkinek kiszolgáltatottak legyenek!