Soká, sokáig, sokára

Úgy másfél havonként a Kossuth Rádió Értsünk szót műsorának szűk félórás élő adásában a rádióhallgatók telefonon föltett kérdéseire válaszolok már vagy két éve. A hallgatók szeretik az olyan élő adásokat, amelyekre nem lehet felkészülni, hanem a válaszadónak ott helyben, rögtönözve kell az általuk feltett, olykor nem is könnyű kérdésekre felelnie. Elárulhatom: én is szeretem ezt az erőpróbát, s nem félek attól, hogy erre vagy arra nem tudok válaszolni, noha nemegyszer előfordult már ilyen eset is. Ilyenkor azt mondom: utánanézek, s a legközelebbi hasonló élő adásnak már az elején megadom a választ a kérdést másfél hónappal korábban feltevőnek, nem várva újbóli jelentkezését, hiszen nagy az érdeklődés; lehetséges, hogy hívására mindig foglaltat jelez a készülék.
Amiről most szólok, arra tudtam válaszolni, s így nem szükséges rá ott visszatérnem, itt azonban mégis újból előveszem a kérdést, mert ez a téma többet érdemel az ott elhangzott egy-két mondatnál, s alighanem olvasóinkat is érdekli. Egy rádióhallgató azt nehezményezte, hogy a Kossuth Rádió egyik - egyébként általa is tisztelt és becsült - műsorvezetője, V. I. Z., amikor reggelente azokat, akiknek aznap van a névnapjuk, gyakran így köszönti: Isten éltesse őket soká! "Miért soká, miért nem sokáig?" - kérdezte a telefonáló, majd hozzátette: "A köszöntő versike is bizonyítja, hogy így helyes: Isten éltessen sokáig, a füled nőjön bokáig! Vagy talán úgy kell mondanunk: Isten éltessen soká, a füled nőjön boká?"A tagadhatatlanul szellemes kérdésre válaszul röviden elmondtam, hogy a sokáig forma is kifogástalan, s ha valaki a fülhúzós rigmussal akar köszönteni, akkor mindenképpen azt kell használnia. {p} De nem hibás a rövidebb soká változat sem. Igaz, egy kissé népies íze van, de ez egy csöppet sem baj.
Most, itthon, immár nem rögtönözve hozzáteszem: nyelvünkben a soká a hagyományosabb, korábbi forma. Ez már egyik legrégibb kódexünkben, a XIV-XV. század fordulója táján készült Jókai-kódexben is jó néhányszor szerepel, míg a sokáig csak a XVI. század elején, a sokára pedig csak a XVII. század közepén bukkan fel. Az ősi, egyelemű határozóraggal keletkezett alak, a soká, amint ezt például legfrissebb szótárunk, a Magyar értelmező kéziszótár is jelzi, egyaránt használható 'sokáig, hosszú ideig' és 'sokára, hosszú idő múlva' jelentésben. A soká tart azt jelenti: 'hosszú ideig tart', az a kifejezésforma pedig, hogy az még soká lesz, annyit tesz: 'az még csak hosszú idő múlva lesz'. Persze, magam is jól tudom, hogy a pontosabb, egyértelmű alakok, amilyen a sokáig meg a sokára, hasznosabbak a nyelvi érintkezésben, de ameddig az ősibb, hagyományosabb forma is él - márpedig ez él -, addig annak is kijár a megbecsülés. Arra pedig, hogy ez a rövid soká alak nemcsak az egykori fóliánsok szava, hanem legjobbjaink is éltek vele, hadd idézzek mindkettőre egy-egy nagy klasszikusunktól példát. A 'sokára, hosszú idő múlva' értelemben használt soká tűnik fel például Arany János Toldi szerelme című nagy művének hetedik énekében, midőn Lajos királyról így ír Arany: "De azért bús gonddal tele maradt színig; Soká lesz az, mire bánata megszűnik."A 'hosszú ideig' jelentésű soká pedig Petőfi Jövendölésének sokat idézett, gyönyörű záró versszakában mosolyog ránk imigyen: "Anyám, az álmok nem hazudnak;Takarjon bár a szemfödél:Dicső neve költő-fiadnak, Anyám, soká, örökkön él."Csak ezt fűzhetem hozzá: Éljen is soká! A költőóriás neve is, de a soká is.