A szenes vasaló

Ezért nem tekintünk úgy rájuk, mint valami idegen, haszontalan eszközre, hanem együtt látjuk őket a használójukkal, amitől átlényegülnek, úgy is mondhatnánk, hogy "lelkük" lesz.A szenes vasaló képe a nagymamámmal együtt él az emlékezetemben. Azokból az időkből (az ötvenes évekből), amikor bekötötték már ugyan a villanyt a falunkba, de az energiaellátó rendszer fogyatékosságai miatt még majdhogynem többször tanultam a petróleumlámpa felcsavart "világánál", mint a huszonötös égő halványsárga fényénél. S amikor még híre-hamva sem volt felénk a villanyvasalónak.Mamám a nagy konyhai asztalt használta vasalásra. Előzőleg szépen letakarította, majd odakészítette köré székekre téve a vasalnivalót: fehérneműt, dunyhahuzatot, lepedőt. Közben már ott melegedett az öntöttvas tűzhelyen a szenes vasaló - egyelőre üres "gyomorral". Kisvártatva kinyitotta a tűzhely ajtaját, a kis szeneslapáttal kimert egy adagot a pirosan izzó parázsból, kioldotta rögzítéséből és fölcsapta a fedelet, amitől a vasaló kitátotta a száját, és beleszórta a parazsat. Aztán visszacsapta és rögzítette a fedelet, majd széles mozdulatokkal lóbálni kezdte a vasalót. Az így keltett légáramban a parázs fölizzott, átforrósította a vasaló vas testét, és kezdődhetett a vasalás. Időnként gőz csapott föl az átnedvesített ruhából, miközben a tüzes vasaló lassú táncot járt a mamám kezében. És milyen szépen elsimította a fehér ing gyűrött ráncait!