Túl érzelmes a női játszmákhoz...

- A civilnek nehéz elképzelni, milyen lehet állandó visszajelzések kereszttüzében élni, színpadon, reflektorfényben, a média szűrőjén keresztül és szinte mindenhol megmérettetni. Egyfelől belülről megélni az eseményeket, másfelől a külső instrukciók és a belső meggyőződés közepette megtalálni a saját utat. Szakmai szempontból, magánemberként.
- Úgy érzem, mára meg tudtam teremteni az összhangot a szakmai életem, a civil létezésem és a nyilvánosság előtt zajló harmadik életem között. Az ismert emberek viselkedését bárki kritikával illetheti, ezért amikor krízishelyzetben vagyok, a legszívesebben elbújnék a világ elől. S vannak olyan szituációk is, amikor meg kell védenem magam. Meg kellett tanulnom, miként tegyem ezt úgy, hogy közben ne váltsak ki ellenérzést. Sok művésznek gondot okozhat, hogy megfelelő módon dolgozza föl a sikert vagy éppen a kudarcot. Nem jó, ha állandóan csak másoknak akarunk megfelelni. Az emberek az esetek kilencvennyolc százalékában kedvesen, szeretettel közelednek hozzám. Nincs okom rá, hogy üldözési mániám legyen. A színpadi élet pedig a szakma része. A pódiumon a partnerem tükröt tart elém, akár a közönség, a rendező. És én is önmagamnak. Természetesen kialakul egyfajta kontroll, ami már a próbákon, az alkotási folyamatban is működik. Ösztönösen tudatos színésznő vagyok. Bennem van az elhatározás és a szerep. A puszta tény, hogy figyelnek, nem téríthet le az utamról. Ugyanakkor a civil életben soha nem színészkedem. Nőként sem vagyok képes játszmákat játszani, taktikázni. Egyszerűen nem megy.
- Azért, mert türelmetlen?
- Igen. Még rövid távú manőverekre sem vagyok képes. Túl érzelmes vagyok a játszmákhoz. A színpadon viszont merek kockáztatni, totálisan kiélvezem a helyzeteket. Az évek folyamán sokkal higgadtabb, érettebb s nagyvonalúbb is lettem. Idővel óhatatlanul elkezdünk befelé figyelni. Egyébként ez a fajta befelé figyelés mindig is jellemző volt rám. Az ember folyamatosan keresi a helyét a világban. Sohasem lehetünk biztosak abban, miként is hatunk másokra. Az egyik személyt vonzzuk, a másikat taszítjuk. De ez is sok mindentől függhet. Nincs olyan, hogy valaki állandóan ugyanolyan hatással lenne másokra. S nem is a hatással kell foglalkozni. Itt van az a pont, ahol a színészmesterség visszahat az életre. Az a folyamat, ahogy a szerepeket formálom, visszahat a civil életemre. Nem játszhatom el a saját hatásomat! Az állandó kifele figyelést, a megfelelni akarást le kell vetkőzni. Az a fontos, hogy tudjam, mi miről szól, minek mi a célja. Ebben nagy segítség a pályán eltöltött idő. Az életünk tele van kompromisszumokkal, s az a lényeg, hogy tudd, mit miért teszel. Ezért akkor van rend, ha egyértelmű számomra, mit miért teszek. Borzasztó nagy baj lenne, ha egy nő még negyvenéves korában sem döntené el igazán, hogy mit akar, és azt miként szeretné elérni.
{p}
- Különös hangsúlyt helyez a belső útra, a belső munkára. A belülről fakadó kisugárzásra, erőre. Igazi erénynek számít ez a színpadon is.
- Amikor minden összecseng, megtalálod a dolgok igazságát, a bepróbált jelenetek összhangját. S az már nem is a szerep lesz, hanem az életed egy kiszakított szakasza. Például a Ványa bácsi Jelenája és az Elektra Christine-je, vagy most éppen az Oroszlánszáj Claire-je. De ez csak akkor jöhet létre, ha egy előadás jó alapokon nyugszik; olyan, mint a repülés.  Minden előadás a megtartás és egyben az elhagyás folyamata. Fejlődni a mesterségben és összhangban tartani azt a napi lelki és fizikai diszpozícióval, amelyen mindent átszűrünk. Ez belső munka. Egyfajta személyesség, a legintimebb magánügy. Ennek hatását végül mindenki megérzi, a partner és a közönség egyaránt. A színészi munka során az embernek analizálnia kell a saját életét, s azt is, ami éppen rossz benne. Csakis így tudok próbálni. Olyan ez, hogy valami modern kifejezéssel éljek, mint egy mentálhigiénés program. Egy színésznek mindig pszichoanalitikus helyzetben kell lennie.  Ha ez a belső igény nem alakul ki az évek folyamán, akkor az ember óhatatlanul is a külsőségek felé megy, és olyan lesz, amilyennek mások szeretnék látni őt.
- Ismert művészként fontos-e, hogy a média éppen mennyit foglalkozik önnel?
- A média nem az a fórum, amely meghatározza, hogy éppen hol is tartok. Számukra az a lényeges, hogy mit tartanak eladhatónak. A kereskedelmi médiától, bár szeretném, nem várhatom el, hogy ízlést formáljon, hogy nevelje az ifjúságot, hogy hosszú távon gondolkodjon, mert a "trendiséget" képviseli. De hosszú távon még egyetlen színésznek sem vált javára, ha divatos próbált lenni. Én sohasem szerettem volna az épp aktuális divatot követni. Ezeken a zavaros vizeken, ahol a ma "média hajója" áll, csak lavírozni lehet. Az, hogy eddig még mindig megkérdezték, hogy vagyok, örömteli. S a már megalapozott népszerűséget nem szabad eljátszani. Számomra visszatetsző, ha valaki mindig és mindenáron szerepelni akar az újságokban. Ilyenkor arra gondolok: vajon az illetőnek ennyi ideje van? Mikor dolgozik? Mikor van a családjával? Vagy ez egyfajta belső kényszer?! Bennem nincs ilyen. Persze más, ha valaki el akar adni valamit, például az új lemezét. Szóval a dolog elég bonyolult. Ezzel együtt nem szabad lebecsülni, hogy a közönségben nagy az érdeklődés. Ha megjelenik az emberről valami, azzal ízlést is tud alakítani. Vannak olyan célok, amelyek mellé jó érzéssel állok. Most például ilyen a Mosolyország Alapítvány, amelynek egyik arca vagyok. Induló kampányunk kitűnő visszhangot keltett, mert célja a segítséggel élők társadalmi beilleszkedésének elősegítése. Szakítani akar a "fogyatékos" és a "nem fogyatékos" emberek megkülönböztetésének szemléletével. A fogyatékos kifejezés negatív asszociációkat kelthet, ezért itt a segítséggel élők kifejezést használják. Elvégre mindenki találhat a családi vagy baráti körében segítséggel élő embert. S ha ez valamennyiünkben tudatosul, könnyebben azonosulunk majd ezzel a problémával. Föl kell rázni a társadalmat, hogy tagjai szakítsanak a napjainkban tapasztalt, a segítséggel élőkkel kapcsolatos, szégyenkezéssel vegyes sajnálat gyakorlatával. Ehelyett inkább arra törekedjünk, hogy odafigyeléssel, segítségnyújtással részesei legyünk a rászorulók életének. Épüljön be a társadalom gondolkodásába, hogy nem én vagyok és nem te vagy, hanem mi vagyunk. Ezt hívom én igazi lelki esélyegyenlőségnek, hogy "trendi" kifejezéssel éljek. Vegyük észre, kinek és mivel segíthetünk.
- Jó célokhoz mindenki szívesen adja a nevét, ismertsége erejét. Említette, hogy nem az a lényeg, kinek a nevét milyen gyakran lehet olvasni a lapokban, hanem az, hogy ha megszólal az illető, akkor mondandójával ízlést formáljon. Hasonlóan magas követelményt támaszt önmagával szemben művészként is. S az eredmény minden bizonnyal egy hosszabb folyamat következménye.
- Valóban. Színészként meg kellett találnom a hangomat. Szerencsére olyan kollégákkal dolgozhattam együtt, akiktől rengeteget kaptam, akiktől sokat tanulhattam. Olyan rendezőkkel hozott össze a sors, akik segítségével színésznő vált belőlem. Nagyon fontos, hogy kik vettek körül az elmúlt húsz év alatt. Színészóriásokkal találkozhattam. Ugyancsak tudomásul kell venni, hogy ez egy kollektív műfaj. Még akkor is, amikor egyedül állok a deszkákon. Mert az író, a rendező, a díszlet- és jelmeztervező, a fodrászom, Erzsike, az öltöztetőnőm is ott van velem a színpadon, és lent a közönség, akinek játszom. A színészethez értek, ez a szakmám, ami az önkifejezésnek csupán exhibicionista eszköze maradna, ha ők nem lennének. Ezekért a találkozásokért vagyok színésznő. Olyan kiapadhatatlan örömforrást adnak számomra, amelyről nehezen tudnék lemondani.