Ha megjön a sarki nyár...

Az Antarktisz - vagy másképpen a Déli-sarkvidék - az Antarktikának is nevezett kontinensből, a környező szigetekből és két, félig jéggel fedett, sekély tengerből áll. Az utolsóként felfedezett kontinens területe 13,9 millió négyzetkilométer, 98 százalékát jég borítja. A sziklatalapzaton nyugvó kontinensnyi jégkupola fehér egyhangúságát a tengerpartok közelében élettel teli, jégmentes foltok szakítják meg. Ezek a jégsivatagok ölelésében megbúvó oázisok akkor alakulnak ki, amikor a jég visszahúzódik, és a csupasz felszínen szépen lassan megtelepszik az élet: először a növények, majd az állatok is birtokba veszik. E jégmentes oázisok az antarktiszi élet legfőbb színterei.
Az embert hajtja a kíváncsiság az ismeretlen után, ezért nem csoda, ha akadnak turisták, akik dollártízezreket is hajlandók áldozni azért, hogy a két szemükkel láthassák, milyen az élet az Antarktiszon. Az oda érkezők persze nem sokat időznek a jégbirodalomban, hiszen még a felkészült, edzett kutatóknak is kemény megpróbáltatás a zord idő: januárban, a legmelegebb nyári hónapban is fagypont alatt marad a napi középhőmérséklet, a leghidegebb hónapban, júliusban pedig többnyire -10 és -30 Celsius-fok között mozog. (Mértek már -87,4 Celsius-fokot is.)
Tóth Zsolt Marcell a Fagyos Oázis tudományos és filmes expedíció tagjaként 2003-ban - a nyári periódusban - a King George-szigeten eltöltött három hónap élményeiből ismeretterjesztő filmet készített. Bemutatja benne a jég birodalmának törvényeit, emberpróbáló, szélsőséges természeti viszonyait és a túlélés szabályait.
Az előzményekről annyit, hogy száz éve sikerült embernek először túlélnie a telet a déli-sarki kontinensen. A kalandos vadászexpedíciók és az első felfedezők után mintegy fél évszázada kezdődött a kutatóbázisok kiépítése, elsősorban a King George-szigeten, amely a kontinens kicsinyített mása: a szeles, fagyos, de jégmentes oázisok hatalmas fóka- és pingvinkolóniáknak adnak otthont. Mivel a jégkupola szegélye a felmelegedés hatására gyors ütemben zsugorodik, az oázisok kiterjedése évről évre nő.
{p}


A sziget növényvilága legfőképp mohákból és zuzmókból tevődik össze. A zuzmótelepek akár harminc-negyven évig is fejlődnek, amíg elérik a tenyérnyi nagyságot. Az antarktiszi sédbúza is igencsak alkalmazkodó: az expedícióról készült fotók tanúsága szerint szépen zöldell az oázisokban.
Meglehetősen szegényes a kontinens állatvilága. Csak olyan állatok fordulnak ugyanis elő, amelyek vagy a tengerből vagy a tenger felől érkeznek, tehát négylábú, nem vízben élő emlősök nincsenek, például jegesmedve sincs. Megtalálhatók azonban a fókák különféle fajai: a Weddell fóka, a rákevő fóka, a medvefóka, az elefántfóka és bálnák, rozmárok, valamint madarak igen nagy számban. Így a madárdal sem hiányzik az Antarktiszról, rengeteg ugyanis a rablósirály, a kormorán, tömegével él ott az óriási méretű viharmadár is, amely a szigeten költ.
A partvidéken élő pingvinek, fókák és madarak a tengerből szerzik élelmüket. A tápláléklánc azonban nagyon sérülékeny: ha valamelyik faj kiesik a sorból, meginoghat az egyensúly. A globális felmelegedés hatására az utóbbi két évtizedben visszahúzódnak a gleccserek és kisebb felületen fagynak be a tengerek. Ez utóbbi következménye, hogy nem fejlődik ki kellő mennyiségben az úgynevezett krill rákfajta, amely az antarktiszi tápláléklánc alapja.
Tóth Zsolt Marcell úgy látja, hogy az Antarktisz az utolsó olyan kontinens, amely még fehér foltokat takar. Nem a jég és a hó miatt, hanem azért, mert az ember ott még nem vetette meg a lábát. Most, hogy beindult a földrészre irányuló turizmus - hatvanezer dollárt is elkérnek egy hajóútért -, nagyon fontos, hogy betartsák a környezet- és természetvédelmi játékszabályokat, és ne váljon az ember martalékává az Antarktisz.