Isten eltúlzott ajándéka

Most lehetősége nyílt volna rá, hogy egy kis zsenit tanulmányozzon. De be kellett lássa: a hiperérzékeny, egyedülállóan intelligens gyerek különös világszemlélete olyan szakmai kihívás elé állította, amely számára megoldhatatlan. Általánosságokat tudott csak gagyogni, hogy a gyerek hárítja az életet, feldolgozatlan apahiánnyal küzd, és hogy az anya semmiképp se erőltesse a nevelés megszokott módszereit, mert azzal bizonyosan csődöt mond.
Az anya tisztában volt vele, hogy valamiféle belső látással kellene szemlélnie a fiát. Tudta, a keleti bölcsek azt tanácsolnák neki: nyissa fel a saját harmadik szemét. De mit tegyen az, aki híján van az efféle képességeknek?
Az idegesség akkor ültetett először herpeszt az anya ajkára, amikor a fiú hétévesen bejelentette: nem kíván tovább iskolába járni. Akkor még mindenki azt gondolta, a válás zavarta meg a gyereket. Az apja ugyanis otthagyta őket egy másik nő kedvéért.
- Mégis, mi bajod az iskolával? - faggatózott az anya.
- Időpocsékolás számomra; üres és haszontalan, mintha egy szöveget akarnék számítógépbe írni, de csak a szóköz billentyűt nyomkodhatnám - válaszolt korát messze meghazudtoló pontossággal és éleselméjűséggel a gyerek.
Az anya elfogadta a fiú érveit, hiszen nap nap után láthatta, hogy a kis ember milyen nagy tempóval falja a könyveket, s hogy az internetet elsősorban ismeretszerzésre használja. Kívülállók is érzékelték, ahogy a gyerekben sorra gyúlnak ki az égők, amelyek újabb és újabb érdeklődési területet világítanak meg számára. Barátja azonban egy sem volt.
A herpesz attól kezdve lett állandó vendég az anya ajkán, mitől fogva rádöbbent a szörnyűségre: a gyereke nem akar felnőni, tudatával, rendkívüli intelligenciájával képes megállítani a testi növekedését. Felrémlett neki egy régi szépirodalmi emlék egy német írótól, Günter Grasstól. Grass A bádogdob című regényében írt egy fiúcskáról, akinek annyira nem tetszett a környező világ, hogy inkább úgy döntött: nem nő fel, pszichikai energiáival meggátolja testi fejlődését. De hogy ilyesmi a valóságban is megtörténhet, azt képtelen volt elfogadni az anya. Pedig bizony ugyanolyan méretű ruhákat kellett vennie a tizenhárom éves fiának, mint hat esztendővel korábban.
{p}
Az apa lényegében eltűnt az életükből. Külföldön dolgozott, havonta tekintélyes összegű gyerektartást utalt át volt családjának. Válás után néhány hónappal látták utoljára az apát. Segített a volt feleségének és az akkor hétéves fiának áthurcolkodni az új lakásba. Szerelte a polcokat, fúrta a falakat. Ez utóbbit úgy csinálta, hogy ceruzával gondosan megjelölte a pontokat, ahol majd a fúrófej behatol a falba, mi több, a megfelelő tiplit is előre odakészítette. Ám a pakolás vége felé már akkora volt a válási feszültség a két felnőtt között, hogy az apa elfelejtette kifúrni az utolsó lyukat. Az ehhez tartozó tiplit a gyerek magához vette, ez lett a legkedvesebb játéka, és még tizenhárom évesen is mint valami kabalát őrizte.
- Mi akarsz te lenni?! - fakadt ki egyszer az anya. Azt a választ várta: "Törpe."
De a fiú mást válaszolt:
- Hogy mi akarok lenni? Tipli abban a lyukban, amit sosem fúrnak ki.
Ekkor az anya, valami hetedik érzéktől vezérelve, elrohant a kölcsönzőbe, kivett egy ütvefúrót. Kifúrta azt a bizonyos utolsó lyukat, amit még az apa jelölt meg. Elkérte a gyerektől a tiplit, berakta a helyére. Egy El Greco-reprodukciót akasztott oda, amely valószerűtlenül nyúlánk alakokat ábrázolt.
Aznap éjjel a fiú nem aludt. Reggel közölte, iskolába akar menni, mert társakra van szüksége. És úgy nézett az anyjára, hogy mindketten tudták: hamarosan egyre nagyobb méretű ruhákat kell majd venni a srácnak.