Végnapok

Látni az egykor valóban létezett Gonoszt, amint összeomlik, a beteges testében hordott ordas indulat dühkitörésekben nyilvánul meg, amint nem létező seregeinek parancsokat ad. Ahogy megőrülésének, majd végzetének utolsó stációit járja végig.
A bukás című film - az Adolf Hitler berlini Führerbunkerének utolsó két hetét feldolgozó képsorozat - német rendező, Oliver Hirschbiegel alkotása, és ettől maga a mű különös hangulatot kap: egy német, amint leszámol saját népe múltjának legsötétebb pillanataival. A főszereplő is (persze) német, Bruno Ganznak hívják, és ismerős is lehet nekünk, hiszen a Wim Venders rendezte, Berlin felett az ég című sajátos érájú mozi angyalaként már megmutatta, hogy nem akárki ő a vásznon. De most Bruno Ganz egyszerűen zseniális. Úgy teríti ki elénk a végnapjai felé sodródó Gonoszt, hogy a "játékban" a tomboló démon és a halandó, beteg ember egyszerre jelenik meg.
A filmszalagon ugyanakkor - mindezeken túl - maga a történelem tárul szemünk elé. Újra láthatjuk például az a hírhedt jelenetet, amikor a remegő kezű diktátor katonaruhába öltöztetett, a harcászati értelemben már régen elveszett Berlin védelmére és ezzel a szinte biztos halálba küldött gyerekek arcát-kezét simogatja. Döbbenetes az a képsor is, amikor a szörnyeteg Goebbels gyermekeit akkurátus mozdulatokkal megmérgezi saját anyjuk, aztán férje pisztolya elé áll - nincs szó arra, mi minden fut át ilyenkor egy épelméjű emberen.
A diktátort meghalni viszont nem látjuk. Nem érthető, miért - a milliók haláláért felelős eszelőst igenis vérezni, halva látni lenne jó. Ezt a német rendező ügyesen megkerülte. Ezt az egyet a rovására írhatjuk. Egyebet nem.
Ezt a filmet tehát meg kell nézni. Érdemes.