Desszert és libafröccs

Kepes András bejárta a világot. Szülei révén korán kezdte a csavargást: Bejrútban francia iskolába járt, Argentínában spanyol középiskolában tanult. Idehaza, gyerekkorában Tarcsapusztán "hizlalták" fel nyaranta, ahol libafröccsöt szürcsölt és Szabad Földet olvasott. Hét éve halálhírét keltették, tényleg súlyos beteg is volt, ám nemrég visszatért a képernyőre.

KultúraKálmán Zsuzsa2005. 03. 25. péntek2005. 03. 25.
Desszert és libafröccs

Életének természetes eleme az utazás és a kíváncsiság. Ha foglalkozását kell megneveznie, leginkább a hivatásos beszélgető kifejezés fedi a tevékenységét. Ebben a szerepében nemrég - közkívánatra - ismét feltűnt az RTL Klub képernyőjén Desszert című műsorával. Egy unokát leszámítva ő a Kepes család egyetlen hazai férfitagja, ami egyáltalán nem zavarja, mert mindig is nőpárti volt.
- Tényleg közkívánatra indította újra a Desszert című műsorát vagy csak jó marketing fogás?
- Tényleg. Az RTL Klub évekkel ezelőtt felajánlotta, szóljak, ha kedvem van valamilyen műsort készíteni. Két évvel ezelőtt régi tervemet, a Világfalut ajánlottam. Azért készítettek egy felmérést, hogy mit látnának tőlem szívesen a nézők. Kiderült, hogy a Desszert című műsoromat hiányolják elsősorban, és valami olyasmit, ami a Világfaluhoz hasonlít. Ez jól esett, nem tagadom! Nyárig négy epizódot vállaltam a Desszertből, ősztől pedig tizenkét részben kerül képernyőre a Világfalu.
{p}
- Ön a családi adottságai, külföldi iskolái alapján lehetett volna bárhol, spanyol vagy angol nyelvterületen is népszerű televíziós. Soha nem gondolt erre?
- Nem. De nyilván ez is családi adottság. A szüleim is hazajöttek Mexikóból, méghozzá 1946-ban. Elég rosszkor, csak akkor ezt még nem tudták.
- Hogy kerültek egyáltalán Mexikóba?
- Anyám családja a nyomor elől menekült jóval a háború előtt Dél-Amerikába, apám pedig a Kassák körből indult és világkalandor forradalmár lett. Élt Párizsban, Berlinben, Bécsben, Londonban, Amerikában. Három évig harcolt a spanyol köztársaságiak oldalán is, amikor Hemingway és Orwell is arra járt. Párizsban Alexandre Traunernél, a később Oscar-díjas díszlettervezőnél lakott, Londonban egyik legjobb barátja volt Kim Philby, az angol arisztokrata fiú, aki a háború alatt a brit titkosszolgálat vezetője lett és egyben szovjet főtisztként harcolt a nácik ellen. Ezt apám akkoriban természetesen még nem tudta. Berlinben Háy Gyulával lakott együtt, amikor bemutatták Háy drámáját, az Isten, császár, parasztot, Mexikóban Siqueiros, a muralista festő társaságához tartozott. Ott ismerkedett meg anyámmal, összeházasodtak, s a lehető legrosszabbkor, 1946-ban hazajöttek. Minden pénzükből gyógyszert, ruhát vettek, hogy azt az itthoni rászorulóknak adják. De akkoriban ezt senki nem hitte el nekik, apám gyanús nyugati emigránsnak számított, és mexikói főmérnökből hamarosan magyar cipészinas és gumigyári segédmunkás lett. Budapesten egy Pozsonyi úti négyes társbérletben laktunk, s így lehettem én igazi vidéki gyerek.
- A Pozsonyi úton?
- Nem, Tarcsapusztán. Horváth néni az egyik társbérlőnk ugyanis nem bírta nézni, hogy milyen egyszálbelű, nyeszlett kisfiú voltam. Rávette a szüleimet, küldjenek el a rokonaihoz felhizlalni. Így is lett, sőt, attól kezdve 13 éves koromig minden évben legalább 2-3 hónapot Tarcsapusztán töltöttem Bodó Annus néninél és Jani bácsinál. Klottgatyában jártam, mezítláb, mint a többi tanyasi gyerek, esővízben mostunk hajat, teknőben fürödtünk, mert nem volt más. Rengeteget olvastam. Kincses Kalendáriumot, Bibliát, egy csomó olcsó könyvtári könyvet és a Szabad Földet. Ott voltam először falusi moziban, a helyi kocsmában, ahová kéthetente egyszer jött egy mozis, a falu népe pedig vitte magával otthonról a hokedlit. A férfiak sört vagy rövidet, mi gyerekek, libafröccsöt ittunk.
{p}
- Egész ellágyulnak a vonásai a libafröccs emlékére. Mi az?
- A libafröccs cukrozott, ecetes víz volt. A limonádé szegény változata, mert citromot arrafelé hírből sem ismertek. Minden vágyam az volt, hogy egyszer nekem is legyen hosszú nadrágom, s feltűrt ujjú fehér vászoningem, mint a tarcsapusztai nagyfiúknak, akik vasárnaponként ebben az ünneplőben sétáltak fel-alá a lányokkal az országúton, ami a helyi korzónak felelt meg.
- Járt ott azóta?
- Igen. Tavaly a feleségemmel elmentünk Tarcsára. Sajnos csak egyetlen ismerőst találtunk, egy bácsit, aki azt állította, hogy együtt gyerekeskedtünk...
- Tarcsapusztáról a francia iskola nagy ugrásnak tűnik.
- Apámat rehabilitálták, s először Damaszkuszban és Bejrútban lett kereskedelmi tanácsos, ahol én valóban francia iskolába jártam. Majd Argentínában lett diplomata, ahol a középiskolát spanyolul végezte
- Nem rossz alapozás a későbbiekre!
- Persze, de én itthoni barátaimra irigykedtem. Minden haverom csajozott, bulizott, az én életemből pedig szinte teljesen kimaradt a középiskolás bandázások korszaka.
- Kint miért nem élhette a tinik életét?
- Mert Argentína akkoriban veszélyes hely volt. Belőttek a követségre, megsebesült apám egyik munkatársa, a sofőrjét pedig elrabolták, sohasem került elő. Én szigorúan csak a zsoké klubba járhattam, amit nagyon utáltam, mert a férfiaknak hosszú nadrágban, nőknek egyrészes, zárt fürdőruhában kellett fürödniük. Egyszer próbáltam megközelíteni az uszodát egy közönséges európai úszógatyában, azonnal kivezettek.
- Miért éppen a médiát választotta? Volt valamilyen minta ön előtt?
- Az argentin tévében ment egy amerikai sorozat egy utazó riporterről, aki az igazság bajnoka volt, végigpofozta a világot, és jobbnál jobb nőket csábított el. Ő volt a szakmai mintám. Egyébként kisgyerekkoromban anyám a rádió spanyol szekciójában dolgozott.  Húsz évvel később nekem is az lett az első munkahelyem. Később a rádió kulturális rovatát vezetettem.
{p}
- Jól emlékszem, olyan műsorokat alapított, mint a mai napig futó Gondolat-Jel?
- Azt is például, igen. Onnan hívott át aztán a tévébe Érdi Sándor, hogy megalapítsuk a Stúdió című kulturális magazinműsort.
- Ahonnan önszántából elég korán eljött. Miért?
- Nagy volt rajtunk a politikai nyomás, elegem lett, abba is akartam hagyni a tévézést. Egy nemzetközi pályázaton nyertem egy ösztöndíjat a világ egyik legjobb egyetemére, amerikai Stanfordra, ott tanultam tovább.
- Itt tanított is, ha jól tudom?
- Nem, New Yorkba hívtak tanítani.
- A New York-i tanítást cserélte fel ismét a hazai képernyőre?
- Sokáig ellenkeztem, de végül meggyőztek, hogy amit kint tanultam, azt itthon adjam tovább. Így folytattam, de már önálló műsorokba fogtam, Apropó, Desszert stb.
- Innen nagyjából ismert a történet. De egyszer csak nagyon megdöbbentünk, amikor bemondta az egyik kereskedelmi rádió, hogy Kepes András meghalt.
- Ennek már hét éve. Beteg voltam, és nem volt kedvem interjúkat adni, ebből a bulvársajtó arra következtetett, hogy nyilván meghaltam. De a Híradó is készült, sőt a Népszabadságnál el is készítették a nekrológomat, már csak megfelelő fotót kerestek hozzá. Szerencsére a lap fotórovatának vezetője, régi barátom, úgy gondolta, csak megkérdez, hogy igaz-e a hír. Mark Twaint idézve feleltem: a hír igaz, csak korai. Tulajdonképpen hálás lehetek, hogy az ország tele volt a halálhíremmel, hiszen, azt mondják, akinek halálhírét keltik, az hosszú életű lesz!
- Ami nagyon is ajánlatos, hiszen nagy a család, vannak kisgyerekei is, akiknek szükségük van önre, sőt, ahogy ismerem, valószínűleg egy csomó mindent tervez is a jövőben.
- Ez így van. Szomorúan látom, hogy a kortársaim közül sokan megkeseredett emberek, mert nekem még több életre való tervem van. Jártam vagy hatvan országban, tudom, hogy a világ akkora, hogy a töredékét sem lehet bemutatni, most mégis arra készülök a Világfaluban, ahogy korábban az Apropóban is tettem, hogy megmutassam a világ néhány olyan izgalmas szeletét, ami segít önmagunk megismerésében is. Ez eltarthat még egy darabig...

Ezek is érdekelhetnek