Élősködő élettelen

Igen, a vírusokról van szó, amelyek minden tudományos ismeretünk ellenére is a máig legtalányosabb lények közé tartoznak, noha az általuk kiváltott betegségek mindenkit érintenek. Fertőzésük nyomai rendre ott mutatkoznak a növényeken, az állatokon, az emberen, és a nagy influenzajárványok idején elkerülhetetlenül szembesülünk velük.
Jó száz esztendő telt el azóta, hogy egy orosz kutató, D. J. Ivanovszij 1892-ben meglepetve tapasztalta: a dohány közismert mozaikbetegségét valami olyasmi okozza, ami nem akad fenn a porcelánszűrőn, amelyet akkoriban a baktériumok kiszűrésére használtak. Akkor döbbent csak meg igazán, mikor azt tapasztalta, hogy hiába öntötte le ezeket a valamiket tömény alkohollal (amitől a baktériumok  mind elpusztultak), az meg se kottyant nekik. Ennek alapján élettelennek kiáltotta ki a titokzatos károkozókat és - jobb híján - a méreg latin megfelelőjéről vírusnak nevezte el őket.
Az eltelt száz esztendőben a vírus gyakran került a kutatások homlokterébe, tudományos megítélése változott. A holland Beijerinck például élőlénnyé léptette elő őket mondván: a dohány mozaikbetegségét nem valamiféle méreg váltja ki, hanem egy olyan, a legparányibb baktériumoknál is kisebb lény, amely a vele megfertőzött növényi szövetben tenyészthető, szaporítható. És mivel ez a valami a beteg dohányról átvihető volt az egészségesre, amelyet aztán szintén megbetegített, a holland kutató kórokozónak, azaz élőlénynek tekintette. Ez az elmélet mindaddig tartotta magát, míg 1935-ben ki nem kristályosították a dohánymozaik-vírust az amerikai Rockefeller Egyetemen. A kristályforma ugyanis - legalábbis a tudomány addigi állása szerint- csak az élettelenre jellemző. De társult ehhez más is, mivel a részletes elemzések során kiderült: ez a kórokozó ugyan öszszetett kémiai anyagokból épül föl, ámde hiányoznak belőle mindazok, amelyek a legegyszerűbb sejtszerű élőlények (a baktériumok) életéhez, így anyagcseréjéhez és szaporodásához nélkülözhetetlenek. Ez a megállapítás ismét a vírus élettelen volta mellett szólt. Ezt követően a tudományos körökben több vírusmeghatározás is született, míg végül számos kutató oda jutott, hogy lényegtelennek minősítette annak eldöntését, hogy élők-e vagy élettelenek.
{p}
A vírusok meghatározása valójában azért nem egyszerű, mert ahhoz előbb magának az élőnek, sőt az életnek a fogalmát kellene definiálni. Napjaink molekuláris biológusai az élő fogalmához bizonyos biokémiai autonómiát (önállóságot, önrendelkezést) kapcsolnak, miáltal valamilyen szervezetben lehetővé válik az az anyagcsere-folyamat, amelynek során számos, az élethez elengedhetetlen új molekula, illetve energia jön létre. Ha ezt tekintjük az élő feltételének, akkor a vírusok tekintetében semmivel sem vagyunk előbbre. A vírus ugyanis teljes mértékben rá van utalva az általa megfertőzött sejtre, abból nyeri az összes nyersanyagot (molekulát) és energiát, amely lehetővé teszi a saját szaporodását. Ezért mondja L. P. Villarreal, a Kaliforniai Egyetem víruskutató központjának igazgatója, hogy a vírus nem más, mint az élő anyagcsererendszerek nem élő parazitája.
Akárhogy is, igen különös és igen veszedelmes parányokkal van dolgunk. A vírusok, lényegüket tekintve, sejtszerű szerveződés nélküli, nukleinsavból és fehérjékből álló részecskék. Az úgynevezett DNS-vírusok örökítőanyaga a DNS (dezoxi-ribonukleinsav), az RNS-vírusoké pedig az RNS (ribonukleinsav).  Ha élő sejtbe (gazdasejtbe) kerül a vírus, akkor az úgynevezett vegyi anyagai, azaz az örökítőanyagában lévő génjei, illetve fehérjéi ugyanúgy kezdenek működni, mintha élőlény lenne. Arra késztetik (meglehet: kényszerítik) a megfertőzött sejt biokémiai gépezetét, hogy "legyártsa" az új vírusrészecskék alkotórészeit, és így megsokszorozza őket. Ha azután ezek az új vírusok a gazdasejtből kikerülnek, ismét élettelenné, működésképtelenné válnak mindaddig, míg meg nem fertőznek egy újabb sejtet.