Sólyompecsenye éhezőktől

Jó néhány éve, amikor először találkoztam a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház tagjaival, azt mesélték, otthonról hordják az olajat a nagyterem kályhájába, hogy ne fagyoskodjanak a próbák alatt. A helyzet azóta valamicskét változott: most egyáltalán nincs fűtésük. A villanyt is csak három napra kapcsolta be a szolgáltató, mégpedig tavaly ilyenkor, amikor tízéves évfordulóját ünnepelte a társulat. Hősugárzókat is hoztak akkor, hogy a közönség, kabátba burkolózva bár, de végigülje az estét. A kutyafuttában felújított színházterem ezután újra sötétbe borult az egykori Oroszlán Szálló épületében, ahol valaha Petőfi is megszállt.
{p}
- Legalább annyira szereti az ember a színpadot, mint a gyermekét - mondja a beregszászi társulat oszlopos tagja, Trill Zsolt, aki Örkény drámájának főszerepét, az Őrnagyot játszotta egri vendégjátékukon.
Magam is restellem, de most nem arról faggatom a fiatal színészt, milyen érzés volt nemrégiben a budapesti Nemzeti Színházban Törőcsik Marival játszani, hanem arról, hogy miből tartják el a két csemetéjüket. Hiszen felesége, Szűcs Nelli is színésznő, aki ugyancsak az Illyés Gyula Színházban tapossa a világot jelentő deszkákat. Nagyon felfelé kell kerekíteni a számokat ahhoz, hogy azt mondhassuk: kettejük fizetése együtt kitesz húszezer forintnak megfelelő grivnyát. Mellesleg olykor hónapokig nem is kapják kézhez ezt a kevéske járandóságukat sem. Közben csak a napidíjakból tengődhetnek, meg némi ösztöndíjból, amivel a magyar kultusztárca segíti őket.
- Azt csináljuk, amit szeretünk, bár ez igen nagy luxus a mai világban. Mikor elkezdtük, volt, hogy kenyérre se telt, és most sem dőzsölhetünk - mosolyog Nelli, majd magyarázza, hogyan boldogul kellékes nélkül is Tótné szerepével. Saját maga süti ki a darabban felszolgált rántott húst, és egész délután mosogatja a kellékeket, hogy rendben legyenek, mire felmegy a függöny.
Négyéves kislányukat Egerbe is elhozták magukkal, csak a tíz hónapos apróság maradt a nagymamával. A falun élő nagyszülőknek amúgy fontos "mecénási" szerepkör jut, nélkülük aligha kerülne hús a Trill család asztalára.
Nem mindenki állja egyformán a nincstelenséget. Másfél évre rá, hogy megalapították a beregszászi magyar színházat, a társulat valósággal felrobbant. A tizenkét tagból csupán öten tartottak ki, ám ők játszották tovább a repertoárt, Szűcs Nelli például egy férfiszerepet vett át sebtében. Nem voltak saját jelmezeik, ezért megesett, hogy Csehovot a nyíregyházi teátrumból kölcsön kapott ruhákban vitték színre. Ma a harmincas Trill házaspár rangidősnek számít a tizennyolc tagot számláló csapatban.
- Tavaly tavasszal benyitott az irodámba egy tervező, és kérte, tegyem el az asztalomat egy másik sarokba, mert a tetőnek a fejem fölötti része bármikor beszakadhat - meséli Bálint József, a színház igazgatója.
{p}
Becsléseik szerint az ódon épület felújítása százhatvanmillió forintba kerülne, ebből hatvanmilliót ad az ukrán állam, a többit saját maguk szeretnék előteremteni. Felhívást intéztek a magyar színházakhoz, hogy támogassák a Független Magyar Művészeti Alapítványt. Az elmúlt hónapokban több budapesti és vidéki teátrumban léptek föl a beregszásziak, s az előadások teljes bevételét e nemes célra szánták. Egerben meglepetés is várta a kiváló külhoni művészeket, akik már igen sokszor bemutatkoztak Dobó városában: az önkormányzat nevében egymillió forintot adott át Nagy Imre polgármester az alapítvány támogatására.
- A szegénység dacára mi tartja össze a társulatot? - kérdem Vidnyánszky Attilát, az Illyés Gyula Színház főrendezőjét. - Hiszen nemcsak hogy léteznek, de tizenöt országban játszottak már, s a legkiválóbb bemutatókkal gazdagítják a hazai színházi fesztiválokat is, gondoljunk például a Boccaccio Dekameronjából készült Sólyompecsenyére.
- A sikerek tartják bennünk a lelket, bár a filléres gondok mindig szembesítenek azzal, hogy hol élünk. Bátran mondhatom mégis, hogy megtartó erő vagyunk a gyorsan fogyatkozó kárpátaljai magyarság számára. Szívesen járunk át Magyarországra, minden évben több tucat előadást tartunk itt, de az "őrhelyünk" a határ túloldalán van. Nem szabad feladnunk, hiszen nyelvet, kultúrát ápolunk - érvel a neves rendező.
Vidnyánszky Attila ezért is vállalta a "kétlaki" életet. Elmúlt évadja úgy telt, hogy anyaországbeli felkéréseket utasított vissza. Tavaly szeptembertől a budapesti Operaháznak is főrendezője, ám bármilyen fárasztó, minden héten hazautazik Kárpátaljára.
- Hogyan fogadták a kollégák a segélykérésüket? - érdeklődöm végül.
- A mi jajgató, széteső és széthúzó szakmánkban óriási dolog az a szeretet, amivel számos színház kapuját megnyitották - mondja a színházalapító. - Mindenhol zsúfolt házak előtt játszunk, s ez óriási bátorságot és önbecsülést ad. Az emberek lelke mélyén még ott piskákol a láng, s minket ez éltet.