A nagy tapsok idején

Az alábbiakban
részleteket közlünk
a kötetből.


Előszó
- Éljen Rá-ko-si! Él-jen Far-kas! Vesszenek az á-ru-lók! Vesszenek az á-ru-lók! Él-jen Rá-ko-si! Él-jen Far-kas!
Percekig zúgott a taps a Honvédvezérkar Főnökség dísztermében. A tisztek és polgári alkalmazottak felállva, kórusban ismételték a taps ütemére újra és újra a jelszavakat, amikor a szabad pártnap előadója beszámolójában a népi demokrácia ellenségeiről, az imperialisták lakájairól, az összeesküvő reakciós bandákról, a pártba befurakodott árulókról beszélt, akik elnyerték méltó büntetésüket, és akikre "a magyar nép ökle", az Államvédelmi Hatóság idején és könyörtelenül lesújtott.
Felpattant az ajtó és egy tábornok kíséretében a terembe lépett Farkas Mihály vezérezredes, honvédelmi miniszter.
- Bajtársak! - kiáltotta Sólyom László altábornagy, a honvédvezérkar főnöke. Mindenki felállt, majd amikor Sólyom altábornagy jelentését a miniszternek befejezte, a teremben újra felhangzott a taps és az ütemes kiáltás:
- Él-jen Far-kas! Él-jen Far-kas!
{p}
A miniszter intett a kezével, a taps és a kórus abbamaradt. Az előadó folytatta beszámolóját, ami majd' két óra hosszáig tartott. Közben ismét és ismét felálltunk, tapsoltunk, éljeneztünk, mintha egy láthatatlan kéz által irányított, jól olajozott gépezet volnánk.
Már a cím is jelzi a visszaemlékezés tárgyát és időszakát: az úgynevezett "ötvenes évek" (1949-1953), a "személyi kultusz", - lényegében már feltárt, de részleteiben alig - légköréről, a "koncepciós perek" hullámaiban sodródott, illetve sodort, ártatlanul meghurcolt és elhurcolt személyek és családok tízezreinek tragikus sorsáról szól.
Az emlékezés valójában folytatása az 1988-ban megjelent, Az utolsó emberig című, a 2. Magyar hadsereg doni katasztrófájáról írt könyvemnek, mert a háborúval nemért véget katonai pályafutásom.
1949 tavaszán - felhívásra - önként jelentkeztem katonai szolgálatra a hadsereg újjászervezése kapcsán. Vezérkari képzettségem alapján a Honvédelmi Minisztérium Honvédvezérkar Főnökségre nyertem beosztást. Ekkor már folyamatban voltak az általános "tisztogatások" (vagyis letartóztatások), és ez kihatott, méghozzá igen súlyos és végzetes következményeivel a Honvédelmi Minisztérium és a Honvéd Vezérkar Főnökségen dolgozott magas, sőt legmagasabb beosztású tisztekre is. (Pálffy György és Sólyom László altábornagyok, valamint egyes tábornokok és más tisztek elleni perek.) Ahogy akkor mondtuk: "Csak idő és sorrend kérdése", mikor, kire és hogyan kerül sor.
Sorsomat - mint annyian mások - én sem kerülhettem el. A "személyi kultusz" akaratából a Honvédvezérkar Főnökségen több más magas rang tiszttel együtt engem is letartóztatott az Államvédelmi Hatóság 1951. november 3-án, börtönbe, majd a kistarcsai internálótáborba vittek, ugyanakkor budapesti lakásunkból elhurcolták feleségemet és ötéves kisfiamat.
{p}
Amikor a börtönben és az internálótáborban - budapesti otthonunkból elhurcolt családom sorsát illetően feleségem akkori naplója alapján - átélt eseményeket visszaidézem, távolról sem a gyűlölet, a rossz emlékek feletti elkeseredés vezet. Mindez már a múlté.
Leírtam mindent úgy, ahogy történt, híven az igazsághoz, a valósághoz, a legkisebb túlzás nélkül úgy, ahogy akkor ott a börtönökben, a vallatószobákban, majd a testet-lelket felőrlő kistarcsai internálótáborban láttam, tapasztaltam, éreztem.
Nem szépítettem akkori gondolataimat, olyan kíméletlenül tártam fel mindent, mint amilyen kíméletlenül azok akkor az egyes személyek, a magatartásuk, a cinikus, lelketlen, kegyetlen, megalázó bánásmódjuk, a környezet, az egész fojtogató, leprás légkörben körülöttem léteztek és csaknem két teljes éven át gyötörtek, porig aláztak engem és - miattam - a feleségemet is.
Vallomásommal szeretném egy szikrányit elősegíteni azok munkáját is, akiknek majd hivatásuk és kötelességük lesz részleteiben és teljes mélységében feltárni az úgynevezett "ötvenes évek" tragikusan nyomasztó eseményeit mind politikai, mind gazdasági, de főleg a társadalmat sújtó, bomlasztó, romboló vonatkozásait illetően.
Mindaz, amit leírtam, sok tízezer (ki tudja, pontosan hány?!) más állampolgárral és családdal is megtörtént, számtalan esetben az elmondottaknál is súlyosabb, gyötrelmesebb, végzetesebb, soha jóvá nem tehető módon. Ha pedig a családi, rokoni, baráti kapcsolatokat is tekintjük, az igazságtalan, törvénytelen, embertelen eseményekkel érintve volt az ország társadalmának túlnyomó része.
Ezzel a fájdalmas, nyomasztó visszaemlékezéssel, "tanúvallomással" nem az a célom, hogy saját személyem és családom meghurcolását, megalázását, erkölcsi, anyagi tönkretételét, törvényen és jogon kívül helyezését ország-világ elé tárjam. Ez az írás valójában sok-sok hasonló sorsra kárhoztatott honfitársaim - férfiak, nők, fiatalok, idősek - története. Általam ők beszélnek, vallanak, vádolnak, panaszkodnak, háborognak, tépelődnek, gyötrődnek, és mindenekelőtt, mindennek ellenére mégis - reménykednek.
{p}
Abban az időben - 1949-ben és az azt követő években - tapsoltak és éljeneztek az egész országban: a minisztériumokban, a hivataloknak, az üzemekben, a gyűléseken, termelési értekezleteken, pártnapokon, ünnepségeken. A nagy tapsok idejét éltük. Mindig mindenki annak tapsolt, amit éppen mondtak. Mindenki mindent és mindenkit elítélt, amit és akit akkor e kellett ítélni, mindent és mindenkit magasztalt, amit és akit akkor magasztalni kellett. Mindent elhitt, amit akkor mondtak, vagy legalábbis úgy tett, mintha elhinné. Soha, senki nem maradt ülve, senki nem kísérelt meg ellenvéleményt nyilvánítani, mindig, mindenki tapsolt, mert ha nem tapsolt volna,... nos, ha nem tapsolt volna... De tapsoltunk engedelmesen, ütemesen, fáradhatatlanul...
Tapsolt az ország. De a tapsok ellenére a félelem, a bizonytalanság lett úrrá mindenkin, a pártfunkcionáriusokon és párttagokon éppen úgy, mint a pártonkívüliek nagy tömegein. Senki nem tudhatta, mikor sújt le rá az Államvédelmi Hatóság, "a magyar nép ökle", ahogy a Hatóság önmagát nevezte, mikor hurcolják el valami ürüggyel és vetik börtönbe, internálótáborba, vagy deportálják "kényszerlakhelyre".
A nagy tapsok idején mindenki elsápadt, ha késő este becsöngettek lakás ajtaján. Házkutatás? Letartóztatás? Kitelepítés? Aki reggel munkába indult, nem tudhatta, hazatérhet-e majd munka után, legyen az illető párttitkár vagy csak egyszerű párttag, miniszter vagy egy minisztériumi portás, tábornok vagy rendfokozat nélküli honvéd, hercegprímás, püspök vagy egy fiatal áldozó pap, valamelyik "kategóriába" sorolt paraszt vagy uradalmi cseléd, tudós vagy analfabéta, mérnök vagy segédmunkás, nők, férfiak, öregek, fiatalok, de a Hatóság "vasökle" nem kímélte a gyerekeket, csecsemőket és a terhes anyákat sem...
A nagy tapsok idején megszűnt a törvényesség, sérelmet szenvedett a jogrend, "futószalagon" peregtek egymásután az úgynevezett "koncepciós perek", rémült családok ezreit lökdösték fel a ponyvás teherautókra hajnalok hajnalán és szállították el őket otthonukból távoli, ismeretlen falvakba. A börtönökben és az internálótáborokban olyan becsületes állampolgárok sínylődtek, akik a törvényeket nem sértették meg. Az ellenük emelt koholt vádak, törvénysértő eljárások a bizalmatlanság és az önkény nyomasztó légkörében fogantak.
{p}
Az "ötvenes évek" megnevezés egy korszak társadalmának túlnyomó részét (közvetlenül vagy közvetve) érintő szégyenteljes, testet, lelket, erkölcsöt, eszményt, hagyományt, vallást, a nemzeti önérzetet pusztító és mérgező légkörét jelentette.
A "személyi kultusz" kifejezés az azóta felnőtt generációk számára semmitmondó, ködös, félrevezető megjelölése mindannak, ami akkor történt. Bár az utóbbi években regények, filmek, színdarabok, visszaemlékezés-töredékek világítják meg itt-ott e sötét évek "fehér foltjait", valójában még sok-sok munka vár a történészekre, írókra, filmesekre, hogy az utókor számára ismeretessé váljon a teljes, a kendőzetlen igazság.
Visszaemlékezésemben az Államvédelmi Hatóság Budapest, Mosonyi utcai és Fő utcai börtöneiben, valamint a kistarcsai internálótáborban átélt "élményeimen" kívül érzékeltettem - mint a Honvédvezérkar egyik önálló osztályának vezetője - az úgynevezett Néphadsereg legfelső szerveinek (Honvédelmi Minisztérium, Honvéd Vezérkar Főnökség) akkori működését, a "horthysta" és a "káder"-tisztek kapcsolatát, az ottani "tisztogatások" módját 1949-től 1951 végéig.
Bártfai Szabó László

A nagy "kiborulás"
Két bajtársammal türelmetlenül vártuk, mikor érkezik meg a csomag. A lapírás után három nappal estefelé a "Körlet" lépett a szobába. Körletnek nevezték azt az internáltat, aki egy-egy épületen belül, a táborparancsnokság által kijelölve intézte a napirenddel kapcsolatos dolgokat, kiosztotta az ételt és továbbította a szobákba a táborparancsnokság vagy az épületőrség rendelkezéseit. A "Körlet"-nek külön kis szobája volt, és egyéb kedvezményeket is élvezett.
{p}
Amint a "Körlet" a szobába lépett, abbamaradt a beszélgetés, mindenki az ajtó felé nézet. A magas, vállas, elhízott, kerek arcú, bajuszos "Körlet" körülnézett, majd rám mutatott:
- Jöjjön! - és kimentem utána az előtérbe.
- Maga hová címezte a levelezőlapját? - kérdezte, miután becsukta maga mögött az ajtót.
- Budapestre, a Zsoltár utcába. Ott lakik a feleségem és a kisfiam - válaszoltam megütközve, mert nem értettem, hogy ezt egyáltalán miért kérdezi. Hiszen csak is a lakásunkra címezhettem a lapot.
A robusztus termetű "Körlet" pár pillanatig csak nézett rám, zavar tükröződött az arcán, mintha azt fontolgatná, mit is mondjon. Később - órák múlva - visszaidézve ezt a jelenetet, rájöttem, mi volt az oka ennek a tétovázásnak.
A "Körlet" szinte megütközött naivságomon, amikor mit sem sejtve azt mondtam, hogy a lapot budapesti lakásunkra címeztem, és nem tudtam, hogy a családom már nem ott lakik. Pár pillanatig tartott, amíg "kapcsolt" a "Körlet", hogy én mg nem tudom azt, amit ő már tud.
A "Körlet" rövid habozása elég volt ahhoz, hogy felvillanjon bennem: talán most olyasmit közöl velem, ami számomra nagy megrázkódtatást jelent. Úgy látszik, megérezte ezt a "Körlet". Annyira még nem vadult el és nem fásult el a sokéves internáltsága alatt, hogy ne tudja felfogni annak súlyosságát, amit most közölnie kell velem a táborparancsnokság parancsára.
A "Körlet" nézett, csak nézett rám kidülledt, szürke szemeivel, komoly arccal, aztán rántott egyet a vállán, és hivatalos, rideg hangon így szólt:
- Ide figyeljen! A maga felesége már nem Budapesten lakik! A feleségét és a fiát kitelepítették! A címük: TARNAZSADÁNY! Érti?
{p}
Ha egy villám csapott volna le mellettem, ha összedőlt volna hirtelen az épület, ha valami irtózatos kataklizma rázkódtatta volna meg lábaim alatt a földet, az nem döbbentett volna úgy meg, mint a "Körlet" szavai. Éreztem, hogy arcomból kifut a vér, hogy a szívem úgy dübörög, hogy majd' kirepül a mellemből. Kegyetlen reszketés fogott el, azt hittem, menten összerogyok. Szólni nem tudtam, egy hang se jött ki a torkomon, lassan kezdett sötétedni körülöttem minden, a "Körlet" alakjának csak a körvonalait láttam, és nagyon messziről hallottam szavait:
- Nyugodjon meg..., a felesége jól van..., a fia is..., no, jöjjön... - megfogta a karomat és visszavezetett a terembe. - Menjen, üljön le - hallottam még a "Körlet" távoli hangját, és utána az ajtó tompa csapódását.
A szobaparancsnok hozzám ugrott, körém sereglett mindenki. Láthatták rajtam, hogy mentem elájulok.
- Mi van? Mi történt veled? Gyere, ülj le! Hogy nézel ki? Mi van veled? - hallottam szörnyű révületemben innen is, onnan is társaim hangját.
Valaki megfogta a karomat, és a priccs felé húzott. Ekkor végre felocsúdtam. Kirántottam a karomat, és rohanni kezdtem a szobában egyik faltól a másikig. Lassan megeredtek a könnyeim, csurogtak végig az arcomon, és szüntelenül ezt kiáltoztam:
- Az átkozottak! Az ÁTKOZOTTAK! Az ÁTKOZOTTAK!...
Négy gyötrelmes hónap kínja, keserve, megalázottság, reménytelensége, igazságtalansága, a teljes lelki és testi kimerültség most ebben a szörnyű pillanatban iszonyú egyetlen csapássá zúdult rám, amit már nem bírtam elviselni, bekövetkezett a legsúlyosabb, ami embert érhet, és amit internáltnyelven "kiborulásnak" neveznek!
{p}
Ökölbe szorított kezeimmel hadonásztam, és vertem a fejemet. Mint aki eszét vesztette, száguldoztam a teremben, döbbenten álló társaim sorfala között, és szüntelenül ezt hajtogattam:
- Az ÁTKOZOTTAK! Hát kitelepítették őket! Hát mégis! Hát megtették! Tarnazsadányba! Hol van az a TARNAZSADÁNY? Hol van az az istenverte Tarnazsadány? Óh! Az átkozottak!
Megálltam a falnál, nekitámaszkodtam, mert úgy éreztem, azonnal összecsuklom. Andorka tábornok odajött, átkarolt, és halkan, bátorítóan mondta:
- Gyere, Laci! Ülj le. Ne ess kétségbe! Majd minden jóra fordul. Gyere. Nézd, itt egy "Kossuth", gyújts rá, az majd megnyugtat. Gyere - s egy egész "Kossuth"-ot adott!
Odajött Arlóy alezredes, Sille százados, Nyári ügyvéd és mások is. A priccshez vezettek, leültettek. Villant a gyufa fénye. Gépiesen rágyújtottam. A tábornok mellém ült, és tovább vigasztalt:
- Nyugodj meg, fiam! Nekünk erőseknek kell lennünk! Nem roppanhatunk össze! Nem. Nekünk ezt ki kell bírnunk. Legalább nekünk, katonáknak el kell tudni viselnünk a megpróbáltatásokat, az igazságtalanságot.
- De hát mit vétettek?! - tört ki belőlem újra. - Miért kellett így elbánni velük?! Szerencsétlen feleségem és kisfiam! Hogy rettegett a kitelepítéstől! Az átkozottak! Verje meg az Isten őket! Elhurcolni egy asszonyt és egy kisgyermeket! Béke idején! Hát ez a köszönet azért, hogy törtem magam, hogy becsületesen dolgoztam? Nem! EZT nem lehet elviselni! Hogy ezt meg kellett érnünk! Van ezeknek lelkük? Ezek merik ostorozni a háborús kegyetlenkedéseket, mikor ők ugyanezt teszik béke idején? Asszonyokat! Gyermekeket! Óh! - és a felindultságtól újra megeredtek a könnyeim.
{p}
- Nyugodj meg most már! - folytatta Andorka tábornok. - Ez a sors most sok családot elér. A gyűlölet, a bosszú dolgozik, és ilyenkor ártatlanok ezrein és tízezrein is csattan az ostor. Nem szabad csüggedni. Feleségedet bizonyosan támogatják, segítik. Minden jóérzésű ember segít ilyenkor a meghurcoltakon, és melléjük állnak. Az embertelenség részvétet kelt. Majd tisztulnak a dolgok.
Az őszinte részvéttel teli szavak lassan, nagyon lassan megnyugtattak kissé. A cigarettát végigszívtam, amitől szédülés fogott el. Szerencsére ekkor bekiáltották: "Takarodó!"
- Feküdj le és pihend ki magad - szólt Arlóy alezredes. - Holnap majd mindent nyugodtan megbeszélünk. Ezek szerint bizonyos, hogy az én családomat is kitelepítették meg a többiekét is. Majd kiderül hamarosan, hol adják fel a tisztasági csomagokat.
óLehúztam a csizmámat, és lefeküdtem. A felindulástól még mindig erősen reszkettem, a hideg rázott. Mellettem fekvő társam rám terítette egyik pokrócát. Szabadkoztam, de ő így szólt:
- Csak tegye magára a pokrócot, nekem van bekecsem, én nem fázom, maga meg reszket.
- Köszönöm - mondtam. Fogaim összekoccantak, úgy vacogtam.
A villanyt hamarosan eloltották. A két pokróc alatt lassan felmelegedtem. A szobában egy ideig halkan beszélgettek, aztán csend lett.
{p}
Rátok gondoltam, Anyu, szörnyű helyzetetekre. Hangtalanul mondogattam magamban: hol lehet az a Tarnazsadány, hol laktok, hogy éltek, miből tartod fenn magad, milyen szörnyűségeken kellett átmennetek, hogyan bírjátok a számkivetést saját hazátokban, mikor vittek el benneteket, mi lett a pesti lakással, a bútorokkal..., ezer kérdés merült fel bennem.
A teljes kimerültségtől aztán gondolataim összekuszálódtak. A cigarettától egyre szédültem, sok volt az egész szál négy hónapi szünet után. Úgy éreztem, mintha a priccs lassan emelkedne, majd süllyedne, dőlne jobbra, balra. Olyan volt, mintha valami imbolygó hajóban lennék. Ugyanazt éreztem, mint azon az emlékezetes éjszakán, szilveszterkor, a börtönben.
Tarnazsadány..., Tarnazsadány..., folyton erre kellett gondolnom, hol lehet ez a falu? Milyenek ott az emberek? Hogyan fogadtak ott benneteket? Hogy bánnak veletek?
Végre aztán a gyötrő gondolatoktól, az irtózatos valóságtól megszabadított az álom.