Szerelmes dalnokok

Washingtoni biológusok a rögzített hanganyagot az ember számára hallható frekvenciára transzponálták, s kiderült, hogy a hangok az énekes madarakéhoz hasonló, jól kivehető, ismétlődő dallamokat alkotnak. Egy ázsiai békafajta pedig úgy váltogatja szerelmi énekének hangjait, hogy biztos lehessen benne: dala akár a dzsungel legtávolabbi sarkába is eljut.
Nos, a borneói béka üreges, vízzel részben megtöltött fatörzsből hallatja pulzáló énekét, amely a cső és a víz hangtovábbító tulajdonsága miatt nagyon messzire elhallatszik. Biológusok elvégeztek egy kísérletet a borneói békával, melynek során váltogatták a víz magasságát a csőben, minek következtében az akusztikai viszonyok megváltoztak. A békafiú azonban úrrá lett a nehézségeken, addig próbálgatta a különböző magasságú dallamokat, míg meg nem találta azt a frekvenciát, amely rezonálásra késztette a facsövet. Újabb változtatáskor ismét hozzáigazította nótáját az új körülményekhez.
Cetfélék, denevérek is adnak ki emberi fül számára nem észlelhető, magas hangokat, de ezeket azért nem nevezhetjük dallamnak. Annál inkább dallamos a Pápua Új-Guineában honos, úgynevezett éneklő kutya nótája. Ez a magas hegyek között megbújva élő, a dingóra emlékeztető, vörhenyes színű kutyaféle ragadozó különös, panaszos, síró-rívó dalolással igyekszik párja kegyeibe férkőzni.
E kuriózumok ellenére az állatvilág legkiválóbb dalnokai továbbra is a madarak, amelyek változatos szerzeményeikkel gyönyörködtetik nem csupán párjukat, hanem a "hallgatózó" embereket is. Ez utóbbiak között volt például Mozart, aki újraírta egy zongoraversenyének utolsó tételét G-dúrban azért, hogy az egyezzen seregélyének hangnemével.