Tévéjegyzet

Bizonyos filmek elé legközelebb még kísérletképpen sem ülök le, csak akkor, ha herebarát alsógatya van rajtam, továbbá, ha olyan üres a fejem, mint a vákuumos lombik - közöltem szemrehányóan a feleségemmel éppen egy hete, miután megtekintettem a Rejtélyek városa című amerikai sorozat első két részét az RTL Klubon.
Hogy ilyen zehernyésen nyilvánultam meg, annak valóban oka volt a feleségem is, hiszen vásárolt nekem egy manapság nagyon menő, drága, divatos szabású alsógatyát, amely készakarva azon a helyen szűkíti le a teret, ahol semmiképp sem lenne szabad. Ráadásul a fehérneműt éppen a Rejtélyek városa vetítése előtt húztam fel magamra, és így eleve kényelmetlen helyzetbe kerültem. Másfelől azonban pontosan a divatgatya miatt elviselt szelíd megpróbáltatás váltott ki bennem egyfajta, lassan kibontakozó, már-már észrevétlen szorongást, olyasféle érzést, amit pedig a filmnek kellett volna előidéznie.
Ám az idegen lények megjelenéséről szóló sorozattól semmi sem rezdült meg bennem, pláne, mert hamar világossá vált előttem: a Rejtélyek városa mindenekelőtt üres fejek után kiált. De ha nekünk, nézőknek mégis volna valami sütnivaló a fejünkben, és azzal értelmezni akarnánk egy-egy figurát, jelenetet, akkor félő, hogy fuldokló röhögés fogna el bennünket a jellem és cselekmény kitalálhatósága, lapossága vagy éppen gyengeelméjűsége miatt.
Itt van például Tom, a jó kiállású seriff, aki mindig olyan távolról, különösen néz. Pontosan úgy, mint a sokra hivatott zugkan, amikor észreveszi, hogy befagyott a moslék a vályúban. Szóval Tomban van valami nem emberi - ezt minden nézőnek észlelnie kell; ám a filmben senkinek sem tűnik fel semmi, még a kedves feleségének sem, aki pedig kezdetben száz százalékig ember, ám jön egy piszkos erős hurrikán, amely után ott találjuk az asszonyt pucéran egy mocsári tóban, és attól fogva mintha kezdene a nő elufósodni. A férjnek, vagyis hát Tomnak, a zugkan tekintetű seriffnek viszont kedvére valók a fejlemények.
Szoríthatott bár a gatyám, azért keményen figyeltem, vajon lemehet-e a sorozat eleje úgy, hogy nem (vagy csak részben) "ragyogtatják fel" a hollywoodi forgatókönyv-iskola "gyöngyszemeit"; mert bizony ezek nélkül minden olyan hiányos lenne, mint az emésztőrendszerünk bélsár nélkül. Annak a kérdésnek például, hogy "Mi folyik itt?" mindenképpen el kell hangoznia az összes hollywoodi munkában, ha a fene fenét eszik is - igényesebb filmekben csak egyszer mondják be, a színgagyikban háromszor, ötször. Meg kell lennie annak is, amikor az egyik rokonszenves színész odafordul a másikhoz, és meghatottan elrebegi: "Szeretlek." Jelentem, a Rejtélyek városának elején hiánytalanul végiggurították a "gyöngyszemeket" - az isten bocsássa meg nekik.
Szerintem az ufós tömegfilmek és a hordhatatlan divatgatyák valamiképpen egyazon helyről származnak, vagyis ezek ugyanannak a világnagy szemétdombnak más-más oldalról kikukázható darabjai.
Megmondtam a feleségemnek: többé ne kukázzunk!