Ahol a Nílus fakad

Ha valaki az gondolná, hogy az eltelt 133 év tudományos-technikai fejlődése és a mai idők globalizmusa nagyban megkönnyítette a kutatók életét, alaposan téved. A veszélyek, próbák tekintetében úgyszólván minden a régi maradt: betegségek, krokodilok, embervadász törzsek akadályozták előrejutásukat, s végül négyük közül csak hárman értek célt.
Öt országon keresztül, nyolcvan napon át tartott az útjuk. Három kis csónakon hajóztak, s amivel útjukhoz a mai technika hozzájárult, az a sárkányrepülő volt, amelyet olykor igénybe vettek. Egyébként pedig bőven akadt hasonlóság azokkal a viszonyokkal, amelyekkel Livingstone-nak is meg kellett küzdeni. Ott volt mindenekelőtt a sok helyütt áthatolhatatlanul sűrű őserdő, a lázat, erőtlenséget okozó trópusi betegségek sora. Ott voltak a krokodilok, a zsákmányra leső fenevadak gyakran kísérték a csónakjaikat. S végül ott voltak az emberek, az ugandai fegyveresek, akik a legnagyobb bajt hozták rájuk: egyik társukat, Steve Willist megölték. A csapás megrendítette és alaposan meg is ingatta elhatározásában a háromfősre fogyatkozott csapatot. Neil McGrigor, Cam McLeay és Garth MacIntyre már-már föladta a célt, de aztán fölülkerekedtek a tragédián, és a helyi segítőkkel kiegészülve folytatták útjukat. Végül 2006. március harmincadikán megtalálták azt, amit kerestek: egy iszapos kis lyukat Ruanda északi vidékén, a Nyungve őserdőben, a Nílus forrását.
A három bátor kutató ezzel a fölfedezésével újraírta a földrajzkönyveket. Útjukkal bebizonyították, hogy a Nílus nem az Uganda és Tanzánia határán lévő Viktória-tóból indul útjára (mint ez korábban képzelték), hanem 107 kilométerrel nyugatabbról, Ruanda területéről, a Kagera és az azt tápláló Rukara folyó térségéből. Ennek az iszapos kis forrásnak a vize ömlik aztán érré, patakká, folyóvá, majd folyammá duzzadva a fenséges Nílusként a Földközi-tengerbe, a fölfedezők által hitelesített 6718 kilométer megtétele után.