Mit láttunk a színházban?

Az Ördögök előadása a pécsi Nemzeti Színházban intellektuális élményt nyújt: a "kétfelvonásos istenkeresés" közben pompásan lehet elmélkedni arról, mi a különbség regény és színdarab között. A végén a néző megerősödhet a meggyőződésében: a színdarabból játszható színházi előadást kell rendezni, a regényt pedig olvasni kell.
Nem tudom, Béres Attila rendező miért döntött úgy, hogy Dosztojevszkij Ördögökjét színpadra alkalmazza. A nagy orosz író orbitális magasságokat és infernális mélységeket bejáró filozofikus prózájának befogadásához ugyanis egy átlagos emberi élet kevés, két és fél óra alatt felmondható, párbeszédes műfajba zanzásítani az Ördögöket pedig eleve kudarcgyanús vállalkozás. Nincsenek is igazi drámai helyzetek az előadáson. A szereplők súlyos kérdéseket boncolgatnak, kegyetlen lélektani konfliktusokba kerülnek, de tetteik és dühkitöréseik dramaturgiailag motiválatlanok maradnak. A nézőnek, ha követni akarja a színpadi történéseket, fel kell tételeznie, hogy a regényben az író felépített gondolatokat fejt ki logikusan. E "rásegítés" nélkül a pécsi Ördögök csupán XIX. századi félőrült oroszok hagymázas nézeteinek illusztratív tablója. Persze a rendezői jó szándékot nyilván nem vonja kétségbe senki, és az is tény, hogy Dosztojevszkij elmélkedései bűnről, megtisztulásról, zűrzavarról, odaadásról, áldozatvállalásról, összeesküvésről és árulásról - ma is aktuálisak. Igazán élvezném is a téma megjelenítését, de ha a színházban színmű helyett epikus prózát kínálnak, inkább a könyvtárat választom. Még akkor is, ha észreveszem és nagyra értékelem a színészek megtisztulásra törekvő áldozatvállalását. Az előadás utolsó jelenetéből egyébként megtudható, milyen módszerrel emelkedhet fel egy ország. A haldokló Sztyepan látja a gyógymódot: a beteg ország ördögei az emberekbe bújnak, azok ettől disznóvá változnak, majd meghalnak, és az ország így megmenekül. A mai Magyarországon ennél azért korszerűbb reformcsomagot remélek.