Fuvolaszó a víztoronyban

Már régóta hallott hangokat. Nem hallucinált, tényleg szólt valamiféle belső zene a fülében. Megmagyarázhatatlan élményt cipelt, amiről nagyon szerette volna pontosan tudni, mi is az. A hangokhoz képeket illeszteni. A képekhez tájakat keresni. Aztán a film történetéhez pászítani.
Janisch Attilát rabul ejtette a fuvola. Egyszer megpillantotta kislánya zenetanáránál, a zongorán hevert. Sóvárogva nézett a hangszerre:
- De jó lenne kipróbálni!
Csakhogy azt nem szívesen adja kölcsön a tulajdonosa, tudta ő is jól. Attól, hogy valakinek a leheletétől életre kel a hideg vasdarab, úgy melegszik fel fokozatosan, ahogy fújja bele a lelkét, nagyon intim viszony alakul ki a tárgy és az ember közt. A kívülálló csak azt látja, hogy a muzsikus literszám rázogatja a nyálat belőle, holott nincs annál felemelőbb érzés, mint amikor megszólal a fuvola.
 Aztán a barátja kislányától megkapta egy percre a hangszert; hosszú ideje várt a pillanatra, hogy megfújhassa. Életében először próbálta ki, s mindjárt elsőre csodálatosan lebegő hangot csiholt ki belőle.
- Úristen, ezt hogy csináltad? - ámult el a kislány. Neki még soha nem sikerült a tremoló (hangremegtetés), pedig már öt éve tanul fuvolázni.
Attila "csak" megfújta a fuvolát. S mintha ősi tudás tört volna fel belőle vagy titokban tartott évszázados rutin. De az is lehet, az égiek üzentek így. Boldogan lépkedett az utcán, mire hazaért, eldöntötte, másnap felkeresi a belvárosi hangszerboltot. Kiválasztott magának egy csillogó fuvolát.
- Negyvenezer - közölte az eladó.
Otthon nem látta, nem hallotta senki, kedvére próbálgathatta. Nehezebb játszani rajta, mint a furulyán, amit viszonylag jól kezelt már. Ha meg akarja ismerni a fuvolázás rejtelmeit, be kell iratkoznia egy zeneiskolába. Mondjuk oda, ahová a kislánya jár.
Negyvenévesen. Nézett is a tanárnő, amikor előállt az óhajával.
- Nem akarok fuvolista lenni, csak az alapokat szeretném megtanulni - próbálta megtörni a kínos csendet a filmrendező. A kottaolvasás, a szolfézs sem érdekelte.
Kijött a teremből a nyolcéves növendék, bement utána a negyvenéves filmrendező. Persze nem feltétlenül tudták, hogy kicsoda is valójában. Szépen haladt előre, eljutott Bach h-moll szvitjéig, gyönyörű benne a fuvolaszólam. Félévkor a lánya ötöst kapott, ő meg négyest. De csak azért, hogy több tandíjat szedhessenek be tőle. Ezen aztán vérig sértődött. Másik iskolát keresett magának.
Megint a csodálkozás: mi hajtja ezt a különc művészt, hogy fuvolázni tanuljon? Ő persze jól tudta, mi hajtja, de a világért sem árulta volna el a tanároknak, hiszen már így is bolondnak nézték. Ha megtanulja az alapfogásokat, és képes lesz fuvolán játszani, talán sikerül a fejéből előcsalogatnia azokat a hangokat, melyeket folyamatosan hall. Ehhez ki kell mennie a szabadba. A táj mindig zeneként jelenik meg előtte.
Janisch Attila, ha új filmre készül, először zenét hallgat. Keresi a legalkalmasabb részleteket, melyek a történet hangulatához illenek. Becsukja a szemét: a muzsika különféle helyszíneket "láttat" a képzeletében. Ezt követően útnak indul, és megkeresi a tájakat. Csak akkor elégedett, ha a megtalált tájban "megszólal" az előzőleg kiválasztott zene. Amennyiben nincs közük egymáshoz, lehet tovább kutatni. Legtökéletesebb az, amikor saját maga játssza a zenét, annál bizsergetőbb állapot nincs, ha ebben a hármas egységben választódnak ki a film forgatási helyszínei.
Megáll az idő a barangoláskor. Attila képes órákig fuvolázni egy elhagyott víztoronyban vagy egyéb helyeken. Amíg nem történik varázslat, addig nem megy tovább. Ilyenkor a taxisofőr egyre türelmetlenebbül vár, s ahogy megüti a fülét a távoli fuvolaszó, nincs kétsége tovább, csóválja a fejét és dünnyög:
- Ez egy idióta krapek!
Nem kell sajnálni az éveket, Janisch Attila nem is sajnálja. A Másnap című filmjéhez három évig kereste a helyszíneket, bejárta az egész országot. Kézi kamerával felvette azokat a tájakat, melyektől nem tudott szabadulni. Ezek a melankolikus, drámai, szenvedélyes, érzéki terek - melyekben szétterjednek a zene hangjai és egy különleges kozmoszt képeznek - összegyűjtve örömszerűvé válnak, és beépülnek a filmbe. A forgatás robotmunka, egy csomó kompromisszummal jár. Egy tájjal azonban nem lehet alkudozni: ha a felvevőgép objektívén átnézve a rendező nem kapja meg azokat az érzéki hatásokat, melyekre vágyik, nem gondolhatja azt, hogy a néző majd megkapja. Attila ilyenkor újabb felfedezőútra indul. Filmjei legalább száz helyszínből állnak. Felveszi a jelenetet egy festői fasornál, majd pásztáz a kamera a környezeten, ami viszont kétszáz kilométerrel arrébb van a valóságban, vágás kérdése az egész.
Attila két évig járt zeneiskolába.
Végre előjöttek belőle a hangok, melyekről mindig is tudta, hogy ott vannak a fejében. A fuvola előcsalogatta mindet. Mára megnyugodott: ha leül a domboldalon, azonnal hallja a tájban a zenét, és neki ez boldogság. Gondolatai messzire kalandoznak. Kitárul előtte a világ. Nincs jobb relaxáció ennél.
Janisch Attila felmenői közt voltak zenészek, köztük zongoraművésznő, karmester. Nagyapja csodálatosan fuvolázott, a háborúban azonban légnyomást kapott s le kellett tennie a hangszert. De van, aki felvette.

Valóság és álom
Gyerekként nem engedték neki nézni a szülei a Belphegor, a Louvre fantomja tévésorozatot, de édesanyja elbeszélése alapján másnap lerajzolta a történeteket. Ha írt, akkor is képekben gondolkodott. Minden filmet megnézett szülővárosában, Kecskeméten. Nem készült tudatosan filmrendezőnek, mégis az lett. A főiskolán Fábri Zoltán tanítványa volt. A Balázs Béla-díjas, érdemes művész Janisch Attila filmjei a valóság és az álom közt lebegnek, trilógiájával (Árnyék a havon, Hosszú alkony, Másnap) hazai és külföldi filmfesztiválokon is sikerrel szerepelt. Címzetes egyetemi docensként tanít a színművészetin és a pécsi egyetem film tanszakán.

(Jövő heti számunkban folytatjuk filmes témáinkat: feltérképezzük a vidéki mozik helyzetét, és exkluzív interjút közlünk a Lora című új magyar film főszereplőjével, Lucia Brawley amerikai színésznővel.)