Igaz történet

Ismertem egy írót, aki semmiben nem hasonlított hozzám.
Semmi másnak nem élt, csak a díjaknak, kitüntetéseknek, ösztöndíjaknak és hangos sikereknek. Ha egy évben nem kapott legalább két elismerést, végtelenül elveszettnek érezte magát, ám azt is tudta, hogy mi a gyógyír ellene. Annyi kilincset, amennyit ő lenyomott különböző fontos személyek ajtaján, nyugdíjas lakatosnak is dicsőségére válna. Olyan céltudatos volt, mint egy tröszt vezérigazgatója; amit el akart érni, azt el is érte.
Egyetlen aprócska dologban hibádzott csak, hogy eleddig egyetlen könyve sem jelent meg. Talán évente ha két könnyes novellát megírt, már sokat mondunk. A díjakat, kitüntetéseket és elismeréseket mind úgy vette át, hogy megígérte, hamarosan elkészül első könyve. Olyan öntudatos volt, hogy mindenki hitt neki. Aki meg nem, úgy gondolta, ahogy nem a ruha teszi az embert, úgy írót se a könyve. Az a lényeg, hogy divatos szerző, a neve jól hangzik, és mindenféle bennfentes társaságokban forog.
Elérkezett azonban a nap, mikor vaskos borítékkal, szerződéssel egy kiadó kopogtatott az ajtaján, hogy szívesen megjelentetné az első könyvét. A pénznek nem tudott ellenállni, aláírta a szerződést, amelyben másfél évet kapott a legalább kétszáz oldal terjedelmű mű leadására. Ellenkező esetben retorziók.
Másfél év hosszú idő, bármi megtörténhet.
Amikor a rendelkezésre járó idő fele letelt, kisebbfajta szorongás lett úrrá rajta, hogyan fog ő kilenc hónap alatt kétszáz oldalt írni, ha már az előző kilenc sem volt elegendő semmire. Érezte, nagy a baj, szorul a nyakán a hurok.
Fölkeresett néhány írót, hogy tisztes javadalmazás fejében írjanak helyette regényt. Az első, a második, sőt a harmadik kolléga is diszkréten elutasította a fölkérést, pedig háromszor annyit ígért, mint amennyit a könyveikért kapnak. Lényegében úgy utálták, mint az árokparton bűzlő dögöt.
Ám a negyedik író fantáziáját megmozgatta a pénz, s ha már saját nevén nem sikerül, akkor másén aratja le a babérokat.
A kilencedik hónap végén kitette az utolsó pontot, az író pedig saját nevét fölékanyarítva elvitte a kiadóhoz, lássák csak, nem csupán szavatartó ember, de még a szerződés érvényét is képes betartani.
A kiadó szája fülig ért az örömtől, hogy újabb könyvsikerrel örvendeztetheti meg az olvasókat, és nem kevésbé a kiadó tulajdonosát.
Elkészült a könyv, kritikák tucatjai méltatták, dedikálások, könyvbemutatók követték egymást, a médiumok a vállukon cipelték, s végre mindenki igazolva látta belé helyezett bizalmát.
Akkor gondolt egyet a mű eredeti szerzője, és egy kis kiadónál saját néven és más címen megjelentette ugyanazt a kéziratot.
Teltek a hónapok, és semmi reakció, a boltokban is alig fogyott öt példány. Teljes katasztrófa. Így aztán föl sem tűnt az azonosság.
Akkor nagyot gondolt a kis ember, és minden pénzén meghirdette, hogy a Belváros legszebb parkjában a kutyája fölolvassa a könyvet. Özönlött a nép, újságok, tévék, ilyet még nem láttak. Amikor már egy gombostűt se lehetett leejteni, a kis színpadon a kutya elé tette a könyvet. A kutya szagolgatta, nyalogatta, de olvasni nem volt hajlandó. Mintegy negyedórányi próbálkozás után föladta az író. Fölállt és elnézést kért. Úgy látszik, ezt a könyvet a kutya sem olvassa. Pedig... És nagyszámú közönsége előtt elmondta a könyv igaz történetét.