Mikor jön Évike?

Abban a nyüzsgő, kavargó világban, mely Thália híveié, mitől áll kiáltón egymagában ez a szivárványos lelkű színházi zseni? Most, hogy Sebestyén Éva kerek számhoz ért, s készülnek pályájáról az összegzések, mind gyakrabban látom magamban a Gobbi Hilda-életműdíjas művésznőt - Szigligeti oldalán.
A kezdet Liliomfi korát idézi: 1927 nyarán, ekhós szekéren vándor színitársulat érkezett Sárospatakra. A társulat gyönyörű hangú énekesnője a Bodrog-parti városban adott életet Évike nevű kislányának. Hát így kezdődött egy csodálatra méltó életút. Illetve folytatódott, mivel a Sebestyén család históriája nagyjából egy idős a magyar színjátszás történetével. A család Erdélytől Miskolcon át a fővárosi Broadwayig mindenütt a színházat és csakis a színházat szolgálta. Milyen különös, éppen ez a polgárinak számító életforma okozta, hogy Sebestyén Évát származása miatt nem vették fel a Színművészeti Főiskolára. Pedig akkor évfolyamtársa lett volna Soós Imrének, Horváth Terinek, Szirtes Ádámnak, Psota Irénnek.
Rózsahegyi Kálmán iskolájában azért előny volt a szakmai tradíció: tandíjmentességet kapott a tehetséges tanuló, ráadásul társat is itt talált Forgács Tibor személyében. Prókai István volt a szolnoki színház igazgatója 1957-ben, amikor Sebestyén Éva megérkezett. Istenem, ennek is már ötven éve... A művésznő soha nem törtetett. Indokolatlanul szerény volt, és ami a szakmával nem könnyen egyeztethető össze, a magánéletét soha nem tette közprédává. Nem vívott az igazgatókkal fizetésemelésért, abba is beletörődött, hogy egy idő után zenés szerepekbe skatulyázták be. Pedig lelke mélyén sok-sok prózai szerepet dédelgetett. A szolnokiak egy idő után így fogadták a saját művészükké. Az előadások alatt zizegtek a programfüzetek, a nézők azt keresték benne, mikor jön "Évike"? És ő jött, és olyan tapsot aratott, amilyet senki más rajta kívül. Ebben persze az is benne volt, hogy ő is sokat tett a városért: iskolaszínházat alapított középiskolásoknak, irodalomórákat dramatizáltak a gimnáziumokban, a pénzt, amit kaptak volna, felajánlotta iskolatejre. Úszni járt a Damjanich uszodába, a csendesebb utcákon egy hosszú-hosszú pórázon vezetett apró szőrcsomóval sétált, az unoka kutyusát vitte naponta túrára. Közben dédnagymama lett, de épp olyan fiatal, mint kortársa, Lollobrigida...
Jutalomjátékul Abai Pál-ifj. Kalmár Tibor-Majláth Júlia Ne szóljatok bele! című zenés komédiáját kapta, melyben Sasházi Ottilia színésznőt és liftkezelőt alakítja. Talán mondani sem kell, fergeteges sikerrel. Azt mondják, egy csendes tavaszi estén még a bronz Szigligeti is tapsolt...

Színészóriások vidéken
Írásunk is bizonyítja, a vidéki színházakban remek művészek játszanak. Olyan színészek, akik egész pályájukat, egész életüket egy helyen töltik. Soha nem akartak a fővárosba szerződni, nem vágytak filmszerepekre, nem akartak első számú sztárok lenni. Megelégedtek a vidéki színház nyújtotta lehetőségekkel, a helyi közönség szeretetével. Mert mindenhol a tenyerükön hordozták és hordozzák őket. Csak néhány példa: Gyöngyössy Katalin Győrben, Meszléry Judit Veszprémben, Felkay Eszter Békéscsabán, Unger Pálma Pécsett, Tréfás György Debrecenben, Fekete Tibor Kecskeméten, Király Levente Szegeden még mindig a legnagyobb "sztár". Hosszú évtizedek óta szolgálják választott teátrumukat, tisztességben őszülnek szívükhöz nőtt városukban. Nekik kevesebb országos figyelem jut, rájuk nem gondolnak az állami díjak osztogatásakor. De mintha megtörne a jég: Gyöngyössy Katalin főszerepet kapott a Márai-filmben, Király Levente megkapta a Kossuth-díjat és a Nemezt Színésze lett. Legyünk büszkék rájuk!