Az én képernyőm

A napokban ismételték a Múltidéző Vitrayval című dokumentumsorozat néhány darabját. Bár ezek nagyobb részét átlengi az enyhe unalom, természetesen, mint Vitray minden munkája, azért nézhető és tanulságos. Különösen a Szinetár Miklóssal folytatott beszélgetésből derült ki, hogy milyen erős volt hajdan a televízió kulturális közvetítő szerepe. Szinetár álszerénység nélkül, teljesen jogos büszkeséggel sorolta: ötven operafilm, Röpülj páva, karmesterverseny, több száz tévéjáték. Ilyen kultúrmissziót a világ egyetlen tévéje sem töltött be. A hőskor tévéseit elismerés illeti érte.
Folyik a dicséret és öndicséret minden vonalon, arról azonban alig esik szó, hogy a televízió másik, talán fontosabb feladatát, a hírközlést, információátadást mennyire alulteljesítette a rendszerváltozás előtti kor tévéje. Nem mintha tehettek volna erről a munkatársak, akik között számos tehetséges ember volt. Ez egyből kiderült, mikor a béklyók már lehullottak, és a konkurencia még nem jelent meg. A tévések valósággal megtáltosodtak. Máig emlékszem az 1989-es év híradóira, a román forradalom idejéből, a nézőt hajnalig ébren tartó vitaműsorokra. A tévések csetlettek-botlottak, roskadoztak az addig nem próbált és hirtelen rájuk szakadt feladatok súlya alatt, hibáztak is nemegyszer, de szinte mámorosak voltak a szabadságtól.
Nem tudom, felidézik-e majd ezeket a műsorokat. Talán nem kellene, mert nem biztos, hogy jó lenne szembesülni azzal, mi lett a nagy várakozásokból. Sokkal biztonságosabb ismételgetni az Abigélt.
Ujlaki Ágnes