Céhtársak táborban

Látok közéleti személyiségeket is. Például az Országgyűlés elnökét. Szili Katalin az irodalom szükségességéről beszélt, és támogatásáról biztosította az írótábort. Jó lenne, ha szavai némi visszhangra találnának azokban a budapesti intézményekben, ahol elbírálják, melyik kulturális rendezvényre mennyi forintot szán az állam. Mert ha az írótábor annyiszor százezer forintból szervezhetne és rendezhetne, ahány vállvonogatást elkönyvel – évente egyre többet –, bizony úri élete lenne a magyar írónak három teljes napig, talán nem is kellene fizetnie a tokaji kosztért-kvártélyért. De ez, gondolom, túl nagy luxus lenne, nem engedheti meg magának az ország – amely egyébként világszerte kulturális nagyhatalomként illegeti magát. Az írótábor éves büdzséjéből kétméternyi autópályát is csak szűkösen lehetne megépíteni. (Hja, szegény József Attila is előfizetőket gyűjtögetett a könyve kiadásához annak idején…)
Megoldásnak tűnik – mert valójában nem az –, hogy a tábor lelkes kurátorainak, idéntől élükön Serfőző Simonnal, sikerül minden évben szerencsés csillagzat alatt találkozni mecenatúrára hajló és arra képes személyekkel. Ezért támogatja az Írótábort Borsod-Abaúj-Zemplén megyének és Miskolc, illetve Tokaj városának az önkormányzata, valamint a környék néhány vállalkozója.
Szeresd ezt a várost, szeresd nagyon, mondja rádiós barátom. Szeretem is: egy szép arcú, szép lelkű város. Ha valaha visszaadja teremtőjének a lelkét a magyar irodalom, hát itt lesz része az utolsó kenetben. Bár szerintem halhatatlan.