Anyanyelvi őrjárat

Egy neve elhallgatását kérő olvasónk arról szeretné véleményemet hallani, hogy hibás-e vagy elfogadható a cikkem címébe is kivetített bévül forma. Ezt írja: „Egy hozzám hasonló, szintén hetven körüli jó barátomtól nemegyszer hallom. Én nem szólok neki érte, de belül (nem pedig bévül!) úgy érzem, hogy ezt ma már senki sem használja.”
Olvasónk, noha bírálja a bévül szóalakot, nagyon is jól ismeri, hogy a belül változata, annak megfelelője. Abban aligha van igaza, hogy „már senki sem használja”, mert szótáraink szerint nem egy nyelvjárásunkban ma is él, de az tagadhatatlan, hogy a mai nyelvhasználók nagy része táji jellegűnek, egyúttal pedig avíttnak, elavultnak érzi, s ezért csakugyan nemigen él vele.
De hogy is alakult ki ez a bévül forma? Semmiképp sem ez a korábbi, régebbi változat, mivel belül határozószónk és egyúttal névutónk a ’belső rész’ jelentésű, ősi bél szavunkkal függ össze; annak bel hangváltozatából keletkezett -l helyhatározóraggal kiegészülve. A régi nyelvben, egészen a XVIII. századig nem is fordul elő a bévül alakváltozat.
Attól kezdve azonban igen, mégpedig a kívül-belül ikerszó, illetőleg páros kifejezés „jóvoltából”. Pósaházi János XVII. századi filozófusnak Igazság istápja című, 1669-ben megjelent munkájában még ezt olvashatjuk: „A római udvarnak csínnyát kívűl-belűl jól tudta”, később azonban már mind gyakrabban feltűnt a kívül-bévül  forma is, amely minden valószínűség szerint analógiás hatásnak – a két szóalalak hangalakbeli egymáshoz igazodásának – eredménye. A bévül tehát a kívül hatására öltött bévül alakot, mint ahogy a fordított irányú analógiára is van példa: külül-belül.
A bévül (továbbá bévől, bevűl) forma a nyelvjárásokban is megjelent a magyar nyelvterület számos részén, leginkább a Csallóközben és Mátyusföldén. Ez utóbbi a Csallóköztől északra elterülő táj a mai Szlovákiában. Neve a Trencsén megyei Csák nemzetség egyik tagjának, az e területet egykor birtokló Csák Máténak (Mátyus) nevét őrzi. Nem véletlen, hogy az 1862-ben megjelent, Czuczor–Fogarasi-féle nagyszótárban ezt olvashatjuk a bévül-ről: „Régies és tájdivatos szó, különösen Mátyusföldén, a szokottabb belül  helyett.”
Napjainkra még régimódibbá vált a már a XIX. században is régiesnek tartott bévül, s ezt tudomásul kell vennünk. De azért elő-előfordul még később is. Például a XX. század egyik kiváló költőjének, Tóth Árpádnak Ifjonti jók múlásán című versében imigyen: „Morcosodunk, s bévül, / Bennünk, a csontpadkán, / Szívünk is úgy gunnyaszt, / Mint egy öreg patkány”. 
Bévül, öreg cimbora, nyugodj békében!