Felturbózott érzésvilág

– Az Alexandránál megjelent Doktor Kleopátra című új könyve valójában az első. Ez hogy lehet? – kérdeztem Tisza Kata írót, aki jelenleg a felsőoktatásban tanít és a pszichológia területén képezi tovább magát.
– Amikor írom, hiszek a könyvben. Aztán megjelenés után, amikor már nincs lehetőség korrekcióra, meggyűlölöm. Idáig ez az egyetlen, amiben még nem veszítettem el a hitem. Higgadtabb, strukturáltabb, letisztultabb.
– Regényt olvasva mindig felvetődik, mennyi a valóság és mennyi a fikció benne. Mi a helyzet az ön esetében?
– A kiindulópont mindig a valóság. Egy égető probléma, ami éppen foglalkoztat. Akkor jön az anyaggyűjtés, jelen esetben tudományos kutatás. És amikor már végképp nem látok ki az információhalomból, elkezdenek kikristályosodni fiktív hősök és történetek, amelyeket végül a képzeletem teremt meg.
– Átélt már a főhőséhez, Gábor Emmáéhoz hasonló szerelmi csalódásokat?
– Létezik olyan ember, aki nem élt még át szerelmi csalódást? Ez a személyiségfejlődés része. Az pedig már az egyéni érzékenységtől függ, ki mennyire intenzíven éli meg. Én eléggé intenzív vagyok, ez azonban mégiscsak egy regény, a műfaj által megkívánt felturbózott érzésvilággal.
– Önnek volt már szüksége pszichiáterre? És milyen helyzetben keresne fel egy álomfejtőt?
– Mindannyiunk életében vannak válságok, amikor szükségünk lehet segítségre a továbblépéshez, a változáshoz, ha már kissé megfogyott belső erőforrásunk. Akkor azonban nem mindegy, kihez fordulunk, rengeteg kókler van. Ennek a könyvnek pontosan az a célja, hogy a lehető legtöbbet bemutassa. A hitelesség alapfeltétele volt, hogy ezt az utat végigjárjam és dokumentáljam. Ez nem jelenti azt, hogy feltétlen hinnék az álomfejtésben például. Ám megismerés nélkül elvetni sem bölcs semmit. A könyv kétségkívül tágította a saját teremet is.
– Hogyan találta meg negyedik könyvének témáját?
– A Kata-pult című – azóta sajnos megszüntetett – pszichológiai ismeretterjesztő sorozatom ébresztett rá arra, mekkora szükség van a hiteles felvilágosításra, mennyire komoly a gond, és mennyire nincs Magyarországon erről tájékoztatás a nagy tömegek számára.
– Sok sorsot kap „ajándékba” az olvasóitól, blogíróitól, tanítványaitól? Mindegyiket felhasználja, megírja?
– Ugyan! Az lehetetlenség volna! Bár sokan kifejezetten ezért mesélik el, kérik, hogy írjam meg. Azonban nem minden történet regényképes. Nem minden ihlet meg. Rengeteg a sablon, a közhely, ami persze mindenki számára egyénileg fontos, azonban univerzálisan már keveset mond.
– Nem visszaélés mások fájdalmát „kibeszélni”?
– Milyen az a fájdalom, amit még senki sem élt meg? Amivel én foglalkozom, az sosem az egyén fájdalma. Társadalmi méretű fájdalom, amely általános érvényt nyer. Soha nem egy ember konkrét történetét írom meg, mert önmagában egyik sem elég „húzós” egy regényhez. Tíz-húsz sorsot plusz képzelőerőt elegyítek egy-egy karakter megformálásához. Nincsenek nevek, sem pontos adatok, tehát nem sérülnek etikai normák.
– Tud segíteni azoknak, akik öntől kérnek tanácsokat?
– Segíteni mindenki csak önmagán tud. Próbálkozni tudok, tanácsot adhatok, irányt mutathatok, szakembert bevonhatok, problémát meghallgathatok, gyógyirodalmat és szolidaritásérzést nyújthatok.
– Mitől pusztul a lélek manapság?
– Egymástól, és leginkább önmagunktól.
– Mit tehetünk a gyógyulásért?
– Elhanyagolt, megtépázott belső erőforrásainkra gyúrni kell.
– Létezik szerelemtéboly? Bomlott elméjű szerelmes?
– Persze! Az ember társas lény, tehát fájdalmai legnagyobb része is társas eredetű. A színtiszta szerelem már önmagában egy függőség. Ha rosszul kezelik, végzetessé válhat.
– Új könyvének témája vezette a pszichológiai tanulmányokhoz?
– A bölcsészkaron már alapképzésben végeztem pszichológiai-pedagógiai tanulmányokat. Azóta csak emberekkel foglalkozom – vagy tanárként, vagy szerzőként –, jellemekkel, karakterekkel. Tehát nem tértem le a pályáról, csak elmélyültebben tanulmányoztam.