Anyanyelvi őrjárat

Szalacsi Szabolcs levélírónk szegezte nekem a következő, látszólag érdektelen, de valójában nagyon is tanulságos kérdést: „A ragozott ige a magyarban kifejezheti a második személyű tárgyat (pl. értesítelek). Ez főnévi igenévvel is lehetséges? Amikor ugyanis nemrégiben egy időpontra kellett rákérdeznem, először önkéntelenül ezt írtam le: »meddig kell értesítenelek?« Mivel azonban ez kissé furcsának tűnt számomra, végül ezt a formát választottam: »meddig kell téged értesítenem?«  Kíváncsi vagyok, hogy  az  értesítenelek létező alak-e vagy csupán agyam szüleménye.”
Kétségtelen, hogy a tárgyas igeragozás nyelvünk egyik legjellegzetesebb vonása. Amit mi egyetlen szóval fejezünk ki (pl. szeretlek), azt az angol, a francia, a német hárommal. A szeretlek szónak a -lek ragjából az -l a második személyű tárgyat, a -k az első személyű alanyt jelenti. Azoknak az igéknek, amelyeknek logikai tartalmuk, jelentésük folytán tárgyuk lehet, bármelyik idejű vagy módú alakjához hozzájárulhat a -lak, -lek: várlak, vártalak, várnálak, várjalak  stb. Főnévi igenévhez azonban általában nem járul hozzá. Tehát a várni főnévi igenévnek várnom, várnod, várnia stb. alakja van, várnalak ellenben nincs.
Csakhogy a nyelv különös szerzet; titkai szinte kifürkészhetetlenek. Bármennyire igaz is az, hogy a -lak, -lek rag csak tárgyas igéhez kapcsolódhat, az élőbeszéd nemegyszer rácáfol erre. „Ha nem sietsz, kénytelen leszlek itt hagyni!” – halljuk olykor a „kénytelen leszek téged itt hagyni!” helyett. Vagy: „eljöttelek meglátogatni”, „sietlek értesíteni” stb. És bár főnévi igenévhez, tehát várni, kárpótolni, értesíteni stb. alakokhoz általában csakugyan nem kapcsolódik ez a rag, a harmadik személyű tárgyra utaló várnom, kérned, akarnia stb. alakok mellett, analógiás hatásra a közbeszédben nemegyszer hallunk efféléket is: „szólj, ha fel kell segítenelek”, „meg kell esketnelek titeket arra, hogy …”, „szabad megkérnelek arra, hogy…?” stb.
Már az egyik legrégibb, XVII. századi magyar grammatika szerzője, Geleji Katona István felfigyelt erre a szerkezetre: „meg kell nékem tégedet vernelek”. S hogy miként vélekedett róla? Így: „Ez-is egy kivált-képpen valo szép szollás a’ mi nyelvünkben”.
Mindezek alapján ezt válaszolhatom a kérdésre: levélírónk helyesen döntött, ugyanis a mai köznyelvben, főleg annak igényes változatában valóban nem szokásosak ezek a formák. De kétségtelenül előfordulnak, főleg rövidebb szóalakokban, s ha Geleji Katona dicsérete túlzó is rájuk nézve, azért ezeknek is van helyük a nap alatt.