Anyanyelvi őrjárat

A legtöbb ember, főleg az élőbeszédben, társalgásban rendre úgy szövi mondatait, hogy teletűzdeli őket tartalom nélküli, fölösleges elemekkel: töltelékszavakkal, szükségtelen szókapcsolatokkal, mondattöredékekkel. Nem mondom azt, hogy az efféle elemek használata már eleve helytelen, mert az ezekkel élők véleményének, állásfoglalásának árnyalásához ezek is hozzájárulhatnak. Ezért az olyanféle beszédtöltelékeket, amilyen például a beszélő pillanatnyi megakadását, elbizonytalanodását kifejező izé, hogy is hívják, tulajdonképpen, gyakorlatilag, lényegében, hogy úgy mondjam, ha jól emlékszem, én úgy gondolom stb., a nyelvművelő szakirodalom megértően fogadja.
Magam sem vélekedem másként, de ha valaki minden ok nélkül, nyakra-főre ilyen közhelyfordulatokkal él, vagy egy-két ilyen, általa kedvelt formát használ unos-untig, akkor ez már modorosság, nyelvi klisé, amelynek állandó „műsoron tartása” egy idő után már nem egyéni stílusúvá, hanem nevetségessé teszi az így nyilatkozót mások előtt. A következőkben felidézek olvasóimnak egy-két olyan jellegzetes mondatkezdetet, amely főleg valamilyen nekik szegezett kérdésre válaszolók, nyilatkozók beszédében jelenik meg újra meg újra.
 Az az igazság, hogy… Szabályos mondatkezdet, de ha a beszélő minden kérdésre így kezdi a válaszát, akkor ezzel elárulja, hogy e hosszadalmas formulával csupán időt akar nyerni érdembeli válaszának kialakításáig. Szemléltetésül – némi rövidítéssel – idézek néhány mondatot egy riporter kérdéseiből és a meginterjúvolt sportoló válaszaiból: „Úgy látom, most végre jobban megy a csapatnak. Így van? – Az az igazság, hogy csakugyan jobban. – Hogyan esett az a mindent eldöntő gól? – Az az igazság, hogy jól szöktetett a Gyuszi. – Számított egyáltalán a győzelemre? – Az az igazság, hogy nem.” Ugye, olvasóim is érzik, hogy ez így már sok a jóból?
Ami azt illeti,… Ha egyszer halljuk a nyilatkozótól, akkor rendben van. Ha kétszer, már felfigyelünk rá. Ha többször, akár variálva is: Ami engem illet,... Ami a kérdést illeti…, akkor már zavaró szószaporítás.
Úgy áll a helyzet, hogy… Először ezt is elfogadjuk. Nem használ, de nem is árt. Másodszor hallva már felkapjuk rá a fejünket. Ha a harmadik kérdésre is így kezdődik a válasz, nem is figyelünk másra, csak erre.
Hogy őszinte legyek… Először hallva még csak az villan meg agyunkban: miért kezdi így, máskor talán nem őszinte? Másodszor már gyanakodva hallgatjuk válaszát. Harmadszor pedig, hogy őszinte legyek, már egyáltalán nem érdekel, amit mond.