Anyanyelvi őrjárat

A kérdés a Szabad Föld szerkesztőségén keresztül érkezett hozzám. Szakáll Károly budapesti olvasónk írja a következőket: „Amikor kisfiúként rosszalkodtam, apám így intett le: fiam, ne légy idétlen! Akkor nem mertem visszakérdezni, hogyan kell »idésnek« lenni. De most megkérdezném: mi az »idétlen« ellentéte? És honnan ered?”
Elárulhatom: levélírónk első kérdésére, igaz, más összefüggésben, évekkel ezelőtt már válaszoltam az Anyanyelvi őrjárat rovatban. Az idétlen szó ellentéte az idős. Ennek az a magyarázata, hogy a régi nyelvben az idős melléknévnek két fosztóképzős változata is volt: időtlen és idétlen. S még azt sem mondhatjuk, hogy az idő az egyetlen olyan szavunk, amelyben ilyen tőváltakozás figyelhető meg. Ugyanilyen például tető főnevünk is. Ennek igei származéka tetéz és tetőz egyaránt lehet, csakhogy ma már nem mindegy, hogy mikor melyiket használjuk. A tetőfedő munkások semmiképp sem tetézik, hanem tetőzik, azaz ’tetővel látják el’ az épületet, s ha a folyó vízállása, különösen árvíz idején, eléri legmagasabb pontját, arra is azt mondjuk: tetőzik, tehát -ik végződéssel ellátva használjuk ugyanezt az igét. Ellenben aki valamilyen kellemetlenséget tovább növel, súlyosbít, az nem tetőzi, hanem tetézi a bajt.
Többé-kevésbé hasonló jelentéselkülönülés ment végbe időtlen és idétlen szavunkban is. A XV. századtól kezdve egész a XVIII-ig mind a két fosztóképzős változat élt mind ’idő előtti’, mind ’idő előtt született’, azaz ’koraszülött’, mind pedig ’idővonatkozás nélküli’ értelemben. Íme, csupán egy-egy példa a két alaknak azonos jelentésben való használatára! (Az idézetek írásmódját némileg korszerűsítem.) 1578: „Ez italt ne add hasas asszonynak, mert üdőtlen szülést csinál” (Melius Péler: Herbarium 113/b); 1685: „Az asszonynemzeteknél nagy főfájást és idétlen szüléseket hoz [a tél beállta] (Új és Ó Kalendáriom C6).
A XVIII. században azután megkezdődött a két alak jelentésbeli elkülönülése, s a XX-ra be is fejeződött. Azóta az ’idő előtti, örök, idővonatkozás nélküli’-féle értelmet csak az időtlen fejezi ki, pl. az időtlen idők óta kifejezésben, az idétlen pedig a nyelvjárásokban még él ugyan ’koraszülött’ értelemben, de a köznyelvben már jobbára csak a ’koraszülött’ jelentésből tovább fejlődött, lekezelő ’ügyetlen, kellemetlenül torz, bántóan ostoba, bárgyú’ értelemben találkozunk vele.
Vagyis elmondhatjuk: a nyelv – az azt használó közösség jóvoltából – kitűnően gazdálkodik a benne alakuló, meglevő, örökös változásban levő szavakkal.