Anyanyelvi őrjárat

A gyermekek képzeletében a Mikulás név a fehér szakállú, piros köntösű, püspöksüveges, jóságos arcú öregembert idézi fel, aki december 6-án vagy arra virradó éjjel a jó gyermekeknek ajándékot, a rosszaknak pedig virgácsot hoz; és persze van, akinek ezt is, azt is.
Ez a nap Szent Miklós püspök emléknapja, amely hazánkban a kereszténység felvétele utáni századokban egészen az 1611-i nagyszombati zsinat döntéséig még kötelező, parancsolt ünnep volt. Legnépszerűbb szentjeink közé tartozik, talán csak Szent Antal vetekedhet vele. Alakját több legenda vette körül. A legismertebb az, hogy Miklós püspök úgy segített kiházasítani egy szegény asszony leányait, hogy éjjel teli pénzeszacskót dobott be az ablakukon.
Maga a Mikulás név, valamint a ’Mikulást ábrázoló csokoládéfigura’, illetve ’Mikulás jövetelének napja’ jelentésű mikulás közszó is csak akkortájt jelent meg nálunk. Ez a szó a szlovák Mikuláš tulajdonnévre vezethető vissza, amely a mi Miklós nevünk megfelelője.
A Mikulás névnek a múlt század közepén vetélytársa is támadt, a télapó, amelynek egy ’fagy apó’-féle jelentésű, népies szokásokkal összefonódott, de vallási képzeteket nélkülöző orosz kifejezés az alapja. Ez is él mindmáig, de inkább csak hasonló, ’a telet megszemélyesítő, fehér szakállú, bundás öregember’ jelentésben. 
Az ajándékosztó Mikulásnak rendszerint van egy virgácsos, fekete ördögalak kísérője is, a krampusz. Neve a Mikulással nagyjából egy időben bukkan fel. Töpfer Károly és Nagy Ignác „Falusi egyszerűség” című, 1842-ben megjelent művéből való első adata ez: „…olyan a tekinteted, mint a karácsonyi krampuszé”.
A Mikulás a gyermekek szemében egyöntetűen egy kedves, jóságos és igazságos öregember, a felnőttek azonban nem csupán ilyen pozitív értelemben ismerik. Akiről például azt mondják: úgy néz ki, mint egy nyári mikulás, annak erről tudomást szerezve nem érdemes nagyon örülnie, mert a szólás azt jelenti, hogy a címzettje egy rikítóan öltözött, nevetséges, ostoba pojáca.