Pápa közeli pillanatok

Gimnáziumi éveimet Budapesten töltöttem, piarista diák voltam. Nehéz idők jártak ránk, beleesett az államosítás. 1950-ben kapta vissza a rend a kecskeméti és a budapesti iskolát, én ez utóbbiban érettségiztem. Szerettem volna belépni a piaristákhoz, de kötött volt a létszám. Azt javasolták az elöljárók, ha hazulról el tudom végezni az egyetemet, inkább ezt a megoldást válasszam. Szerencsére felvettek, én pedig „civilként” jártam az előadásokra. Leckekönyvemet ma is őrzöm, belelapozva látható, hogy általában sikeresen vettem az akadályokat, az államvizsgáim például csupa jelesek voltak. Kényszerből olyan tárgyakat is felvettem, melyek által nélkülözhetetlenné tettem magam az egyetemen. Ezek közé tartozott a mongol nyelv, ami akkortájt a magyar–mongol politikai barátság miatt sokak szemében fontosnak számított számított. A világnézeti szemináriumokkal hadilábon álltam, például párttörténetből rosszabb jegyeket szereztem. Nem nagyon érdekeltek a nyári katonai gyakorlatok sem, pedig Tito képére lőttünk célba, még lelkes agitáció is volt előtte.

Szabadban
Tanárként sokat voltam együtt a növendékeimmel iskolán kívül is. Gyakran szerveztünk kirándulásokat. A budapesti piarista gimnáziumban nagy hagyománya volt a cserkészmozgalomnak, ennek keretében zajlottak a szabadidős programok. Gyalogoltunk a Budai-hegyekben, eveztünk a Dunán, kerékpártúrákat tartottunk a környéken. Alig múlt el a háború, mi már útnak indultunk. Persze óvatosnak kellett lenni az erdőben, nehogy aknára lépjünk. Remek közösségünk volt, tanárok és diákok együtt építették az iskola műhelyében a csónakokat, még balatoni vitorlást is készítettünk. Ez a fotó a kecskeméti éveim alatt készült. Az Alföldön nem tudtunk hegyeket mászni, így hát kerékpártúrákat szerveztem a gimnazistáknak. Elvittem őket a Vág-völgybe, a Magas-Tátra lábához. Elkarikáztunk Krakkóba is, meglátogattuk az ottani piaristákat. Hosszabb utakra később is vállalkoztam. A kilencvenes években budapesti diákjaimmal egyebek közt felkerestük Rómát. Mind a mai napig szép emlékeket őrzök ezekről a kirándulásokról.

Fordulópontok
Hajdani tanítványomat eskettem 1990 nyarán – ezt a pillanatot őrzi a fénykép. Egy paptanár számára felemelően szép pillanat, amikor egykori diákja élete fontos fordulópontjainak tanúja és részese lehet. Először bemutatja menyasszonyát, majd felkészíthetem őket a házasságra… Aztán előttem mondják ki az örök hűséget… Majd megkeresztelem a gyerekeiket… S ha meghalt valaki a családban, tőlem kapják a végtisztességet. Negyven évig tanítottam gimnáziumban; ha csak tudok, elmegyek az osztálytalálkozókra. Fölöttébb tanulságos látni, mivé fejlődtek azok a fiatalok, akiket mi engedtünk útjukra. Néha bizony azt is észrevesszük, ha valamit másként kellett volna csinálnunk…

Kézfogás
Piarista rendi megbízatásból jártam Pázmándi tanár úrral együtt Rómában, amikor alkalmam volt II. János Pál pápával találkozni a pápai fogadáson. Ilyenkor legfeljebb csak egy-két szót lehet váltani, de így sem mindennapi, hogy valaki a Szentatya közelségét érezheti. Egyébként ő szívesen elbeszélgetett civilekkel is, ha valamilyen nyelven kommunikálni tudott velük. János Pálról őrzök egy korábbi emléket is, ami a hétköznapi énjét mutatja meg. Még krakkói érsek volt, amikor ellátogatott hozzánk, az itt dolgozó lengyel munkásokat kereste fel. Hazafelé menet autójából kifogyott a benzin, és az egyik vidéki pap ismerősömhöz zörgetett be segítségért. Úgy adódott, hogy a pápa temetésén is ott lehettem. Az akkori köztársasági elnök, Mádl Ferenc – aki szintén piarista diák volt – néhányunkat meghívott a temetésre utazó delegációba, miután kiderült, a repülőgépen van még néhány szabad hely. Ezen a szertartáson is eszembe jutott a pápával való egykori találkozásom…