Képcserés támadás

Minden tisztelet és elismerés megilleti azokat, akik nem tudnak nyugodtan ülni a babérjaikon, és folyton-folyvást kitalálnak valamit. Saját környezetükben, saját szakterületükön. Ilyen „izgága” ember Kriston Vízi József, akit van szerencsém vagy húsz éve ismerni. Muzeológus ő a javából, bár újabban mintha azt látnám a neve mellett, hogy kulturális menedzser. Persze mindig is az volt. Egy múzeumigazgatónak mi más dolga lenne, mint szeretett birodalmát menedzselni. Ahogyan például Kecskeméten történt, amikor a Szórakaténusz Játékmúzeumot igazgatta: megannyi országos és nemzetközi hírű ügyről hallottunk akkoriban. Kriston Vízi doktor aztán némi budapesti és nyíregyházi kitérővel a Dombóvári Helytörténeti Múzeumba került – és ott sem fér a bőrébe: nemhogy értékesek, hanem még szellemesek is azok a kezdeményezések, melyek a nevéhez fűződnek.

Ne fogjunk mindent a válságra: a kismúzeumok helyzete már annak előtte is siralmas volt. Kultúrateremtőként lehetne mély depresszióba esni, vagy lakatot tenni a gyűjtemények ajtajára. Kriston Vízi József azonban örök optimistaként és közösségmániásként inkább azon mesterkedik, hogy népszerű hellyé varázsolja megszeretett fészkét, a dombóváriak helytörténeti múzeumát. Ehhez leginkább lelkesítő munka kell meg gyökeres szemléletváltás. Hogy merjen valaki olyan programokat szervezni, melyek kissé szokatlanok vagy elütnek a régi beidegződésektől. Ennek dacára még így sem könnyű a nép kedvében járni, de azért van rá remény, legalábbis az eddigi tapasztalatok ezt mutatják. Az sem igaz, hogy a fiatalokat nem lehet megnyerni. Különféle praktikákkal csalogatják be őket a helybéli múzeumba, s határtalan öröm látni, hogy inkább ott múlatják az időt, mint az utcán.

Egy egész újságoldal is kevés lenne arra, hogy minden ügyről részletesen írjunk. Hosszú cikkben tudnánk csak felvázolni például a legendás Kossuth-szoborcsoport „feltámasztását”, amire fölöttébb büszkék a dombóváriak. Amiről ezúttal kicsit bővebben szólunk, az a legutóbbi „képcserés támadás”, ami nem más, mint egy rendhagyó fotókiállítás, melynek címe: Képcsere keretek nélkül. Vagyis a dombóvári Tilinger Sándor Nyíregyházán, a nyíregyházi Boros György pedig Dombóváron mutatja be legszebb fotográfiáit. Hogy kinek a fejéből pattant ki az ötlet? Nem nehéz kitalálni: Kriston Vízi hozta tető alá a két alkotó cserelátogatását.

A szálak tavaly nyár végéig vezetnek vissza, akkor rendeztek ugyanis egy nagyszabású fotókiállítást a dombóvári művelődési házban. Tilinger Sándor – aki négy évtizede fáradozik a tolnai kistáj fotósainak és filmeseinek összefogásán, a műfaj népszerűsítésén – hívó szavára az ország különböző szegleteiből érkeztek kiállítók. Köztük volt a nyíregyházi Boros György is. Róla tudni kell, hogy megszállottan kötődik a természethez, művészi szinten örökíti meg Sóstó hangulatait, változásait. Megtörtént tehát a nagy találkozás: a két fotográfus gondolatvilága, gondolkodása sok tekintetben azonos, ez pedig kellő alapot szolgáltatott a további együttműködéshez. Nem sokkal később meg is született a két távoli, immár baráti viszonyban lévő fotós közös kiállítása a dombóvári múzeumban: vízkultúra-történeti témában mutatták meg képeiket.

Innen már csak egy „ugrás” volt a mostani tárlat. Kriston Vízi József jóvoltából képbe került Dombóvári (!) Gábor, a nyíregyházi Mustárház vezetője, akivel korábban számos közös akciójuk volt. Az intézményi kereteken túl barátok önkéntes vállalásaként valósulhatott meg a „képcsere”, aminek az elképzelések szerint folytatása is lesz. Az elgondolás kitűnő, különféle formákban követhető. Talán mások is „vérszemet” kapnak… Nem kell hozzá más, mint néhány megszállott és elkötelezett kultúrmunkás.

De akár egy is elég.