Szíven szúrt ország

A film ismertetője szerint: „Ez a film nem nyomoz, nem vádol, és nem keres felelősöket.” Annyit mindenképpen hozzátettem volna: ez a film úgy összességében nem sokat csinál. Vajon van-e értelme két hónappal a történtek után, a nyomozás lezárta előtt, ennyire szíven ütő címmel dokumentumfilmet forgatni? Úgy gondolom, hogy nem feltétlenül.

A roppant szimpatikus, közszeretetnek örvendő Marian Cozma ravatalánál látni a zokogó csapattársakat, hallgatni, milyen szeretettel beszélnek róla, figyelni az édesapját, micsoda önfegyelemmel tűri a fájdalmát, látni a mécsest gyújtók döbbent arcát.– sokkoló és torokszorító érzés.

Ugyanakkor a csaknem másfél órát áthatja a jól ismert, „már megint a mocskos cigányok” hangulat – persze ennél jóval szalonképesebb formában. A „cigánybűnözés” szót többször is hangoztatni felelőtlen dolognak érzem – mondjuk, a tatárszentgyörgyi események tükrében…

S ami teljesen felesleges: a gyilkosságot hazai sztár-színészekkel – Oroszlán Szonja, Pindroch Csaba, vagy Csányi Sándor – rekonstruáló jelenetek. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a filmet így akarták népszerűsíteni. Értem, hogy az ilyen jelenetek a mai dokumentumfilmek alapkellékei, de itt rettentően sutának hat a dolog – ráadásul minden csak fikció.

A filmnek lesz második része is. Az első megvárhatta volna a folytatást, amíg többet lehet már tudni a valós történtekről. Ahogyan az a dokumentumfilmekhez illik.