Nevessük ki magunkat!

– Milyen érzésekkel fogadta az elismerést?
– Nagyon csodálkoztam, és nagyon örültem neki. Számomra elégtételül szolgál, azok után, hogy a Monte Cristót 2006-os megjelenésekor nem fogadta túlzottan nagy figyelem a honi irodalmi szakma részéről, de talán a közönséghez sem jutott el. A díj miatt most futhat még egy kört a regény.

– Mit vár még ettől a díjtól?
– Hogy visszatérjen belém a lelkesedés az irodalom iránt, hogy meglegyen bennem az a hit, ami a regényíráshoz kell. Ugyanakkor arra is számítok, hogy akik elolvassák a könyveimet, azok elfogadják az írói attitűdömet.

– Hogyhogy nem tagja egyik írószervezetnek, írói csoportosulásnak sem?
– Kívülálló vagyok és eleve gyanakvó mindenféle érdekérvényesítő csoportokkal szemben, bár például sokat köszönhetek a József Attila Körnek, amely első regényemet, a Finnugor vámpírt 2002-ben kiadta. De egyetlen csoportot sem tudok egészében elfogadni.

– Mindhárom eddigi regényében éles társadalombírálat körvonalazódik.
– Azt hiszem, hogy a dolgokat minden oldalról meg akarom nézni. Kritikus alkat vagyok, soha nem egy nézőpontból akarom látni és ábrázolni az egészet, hanem sok igazságot szeretnék mindig egymás mellé tenni.

– Új regénye, az Utolsó kentaur bizonyos értelemben folytatása a Kommunista Monte Cristónak?
– Ezúttal egyetemista fiatalok a főszereplők, akik nappal biciklisfutárok, éjjel anarchista akciók elkövetői. A rendszerváltás után született nemzedék tagjai, akik most 20 évesek. Igazából nem hagyott nyugodni a Monte Cristóban megfogalmazódó társadalmi-politikai téma, mely a mai magyar társadalom politikai jobb- és baloldali megosztottságának történeti szálait bogozza. Úgy gondoltam, egyszerűbben is meg kell fogalmaznom, hogy milyen indulatok fortyognak bennünk, és hogy emelkedjünk ki végre a mai magyar össztársadalmi dagonyából, kicsit távolodjunk el önmagunktól, és akár nevessük is ki magunkat.