A legendás 27-esek klubja

Londoni zsidó családban, taxisofőr apa és gyógyszerész anya gyerekeként jött a világra, a felmenői között azonban több hivatásos dzsesszzenész is található. A zene iránti elképesztő fogékonysága már egészen kicsi korában megmutatkozott, tinédzserként a The National Youth Jazz Orchestra tagjaként szerepelt, imádta Ella Fitzgeraldot és Sarah Vaughant.

Eleinte rendkívül személyes verseit zenésítette meg, később ezek nőtték ki magukat vérbeli dalszöveggé fájdalomról, az elhagyatottság érzéséről, a cserbenhagyásról. Ezekből ugyan­­is jutott neki bőven! A drog- és alkoholfüggőség, a „se veled, se nélküled” alapon működő házassága mellett a bulvármédia is jócskán hozzájárult 2011 nyarán bekövetkezett korai halálához.

Ebbe a tragikus és rendkívül rövid életútba enged betekintést a Back to Black című mozifilm Matt Greenhalgh forgatókönyve alapján, Sam Taylor-Johnson rendezésében. Az alkotópáros korábban már sikeresen dolgozott együtt a John Lennon – a fiatal évek című filmen. Ezúttal egy hasonlóan zseniális zenészt állítottak fókuszba: Amy Winehouse több mint 30 millió lemezt adott el világszerte, és jelenleg is több mint 80 millió streamet produkál havonta. A nagy sikerű címadó lemezével egy csapásra világsztár lett, és akkor rekordnak számító öt Grammy-díjat nyert, köztük az év lemeze címet és az év daláét a Rehab című slágerrel.

Korábban, 2015-ben az Amy – Az Amy Winehouse-sztori című dokumentumfilm archív felvételekkel és az előadó barátaival készített interjúkkal árnyalta az énekesnőről sokakban kialakult, egyoldalú „szeszkazán” képet, és nem rejtegette azt sem, hogy haláláért a környezetében élők, sőt a családtagjai is okolhatók. A mostani Back to Blackben finoman bánik ezzel a családi szállal, nemigen mutatkozik meg az, hogy Amy már gyerekkora óta küzdött a démonaival. 
Vitán felül áll a szeretett nagymama, Cynthia (Lesley Manville) személye, legjobb barátnője és bizalmasa. A nagymama fiatalkorának divatja, zenéje döntő hatást gyakoroltak az Amy Winehouse-hangzásra és -imázsra. Tüdőrák ragadta el, halálával unokája a biztonságot, a feltétel nélküli szeretetet vesztette el.

A mozifilm elsősorban arra helyezi a fókuszt, ahogy a fiatal nő végzetesen belezúg és caplat a csapodár, balhés, drogfüggő – később kiderül, hogy pénzéhes – Blake Fielder-Civil után. Ez a toxikus ­pár­­kapcsolat végül pusztító házassághoz, majd váláshoz vezetett – mindebből a szenvedélybeteg énekesnő, bár próbálkozott a re­­ha­­bi­­litációval, sohasem tudott talpra ­­állni.

A film ott ér véget, hogy a sikeres énekesnő kicsomagol pazar új otthonában, majd felirat közli a nézővel, hogy 27 évesen egy hosszabb, józan időszak után alkoholmérgezésben elhunyt. A brit közvélemény nagy része a mai napig Blake-et (Jack O’Connell) tartja az énekesnő „gyilkosának”, mert ő ismertette meg a korábban „csak” füvező és alkoholista Amyt a kemény drogokkal.

Dicséret illeti az énekesnőt alakító Marisa Abelát, aki hibátlanul hozza Winehouse akcentusát, mimikáját, mozgását, külsejében követi átalakulását a különc tinédzserből az agyontetovált, méhkasfrizurás világsztárrá. Egyszerre domborítja ki a nő sebezhetőségét és megingathatatlan hitét saját tehetségében. A dalokat is ő énekli, s bár nem képzett énekes, egyáltalán nem vall szégyent ezen a téren sem.

Valószínű, hogy Asif Kapadia Amy-dokumentumfilmje átfogóbb képet nyújt Amyről, ám a Back to Black egy jól sikerült tisztelgés a XXI. század egyik legellentmondásosabb és legtehetségesebb előadója előtt.

ÉLJ GYORSAN, HALJ MEG FIATALON! Live fast, die young! Az elhíresült mondat Humphrey Bogart Knock On Any Door című, 1949-es filmjéből származik, előszeretettel használják az önpusztító életet élő hírességek életvitelére is. Több világhírű zenész éppen 27 éves korában halt meg, így kezdtek el beszélni a „27-esek klubjáról”. Tagjainak egy része kétségkívül a zeneipar áldozatául esett: az állandó éjszakázás, a felfokozott életritmus, a mértéktelenül fogyasztott alkohol és drog, a szabados élet kikezdte egészségüket. Akadt, akit megöltek, míg néhányan máig tisztázatlan ­körülmények között hunytak el. A klub elitjéből szemez­gettünk.

BRIAN JONES (elhunyt: 1969. július 3.) a Rolling ­Stones egyik alapító tagja, gitárosa. Élettelen testét sussexi házának úszómedencéjében találták meg. A halottkémi vizsgálat szerint mája és szíve súlyosan károsodott, feltehetően az évek során rendszeresen és nagy mennyiségben elfogyasztott alkohol és kábítószer miatt. Ez lehetett az oka, hogy egy hónappal korábban a bandában Mick Taylor vette át a helyét.

JIMI HENDRIX (1970. szeptember 18.) amerikai énekes-gitáros testére egy londoni hotel alagsorában találtak, halálának körülményei máig tisztázatlanok. Annyi ismeretes, hogy az éjszakát német barátnőjével töltötte, és valószínűleg saját hányásába fulladt bele, feltehetőleg tetemes mennyiségű altató és szesz következményeként. Hendrixet a Rolling Stone zenei szaklap 2003-ban első helyre sorolta minden idők száz legjobb gitárosának listáján.

JANIS JOPLIN (1970. október 4.), a rock&roll, valamint a pszichedelikus soul királynőjeként emlegetett énekesnő élettelen testét egy Los Angeles-i hotelben találta meg a menedzsere. A hivatalos közlés szerint halálát herointúladagolás okozta.

JIM MORRISON (1971. július 3.) az amerikai The Doors frontembereként óriási rajongótáborral bírt. Holttestére a fürdőkádban találtak rá Párizsban. Ahogy már korábban megjósolta, rejtélyes körülmények között ment el. Egyesek szerint kábítószer-túladagolás, mások szerint merénylet áldozata lett; a BBC Online összeállításában egy harmadik lehetőséget is megemlít: mivel asztmásként légzési nehézségei voltak, vért köhögött fel és megfulladt.

KURT COBAIN (1994. április 5.) az alternatív rockbanda, a Nirvana énekese volt. Mindenki tudta róla, hogy heroinfüggő és dep­ressziós. Holttestét seattle-i házában találta meg egy villanyszerelő három nappal az után, hogy – a hivatalos közlés szerint – egy korábban saját maga által vásárolt lőfegyverrel, önkezével vetett véget életének.