Vagánysággal felvértezve

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján főiskolásként azt hallottam, hogy a magyar kulturális életben az egyik fő igazodási pont az Élet és Irodalom. Ezért aztán minden héten megvettem, de megvallom, mindig hátulról kezdtem az olvasást, a legendás 16. oldalon, ahol az egész oldalas riportok helye volt. Varga Attila, a riportírás mai legnagyobb tekintélyeinek egyike szintén így tett, legalábbis, amíg tehette, hiszen tárgyalt kötetében hosszan és letörve taglalja a riportoldal megszűnésének körülményeit. 

Amikor kezembe vettem Varga Attila Riportismeret című munkáját, arra gondoltam, ez biztosan egy tankönyv lesz tele definíciókkal, szabályvetésekkel. Szerencsére tévedtem! Ez egy letehetetlen könyv! Utazásra hív: nemcsak a műfaj és saját újságírói pályája történetében, hanem az ország (néha a nagyvilág), a társadalom, a különleges emberek színes világába. Ez a világ gyakran lehangoló, de gyakran tele van vidámsággal, derűs életszemlélettel – akár így, akár úgy, mindig van benne valami felkavaró, nyugtalanító mélység. A szerző ezt is tekinti a riportírás fő alapelvének (egyik mestere, Ruffy Péter szavai­val): „kimondjuk általa az igazat”. 

A műfaj történetéből szemezgetve Varga Attila kiemeli Hunyady Sándor művészetét. Őt is mesterének vallja, mert a múlt század első felében alkotó Hunyady novellái és újságírói tevékenysége egyazon tőről fakad. Esztétikai igényesség és kiváló valóságábrázolás jellemzi a példakép írásait, és ezt Varga bőséggel kamatoztatja riportjaiban. Néha valóban nehéz olvasás közben eldönteni: most én nem egy novellát olvasok? Érdemes lenne kipróbálni magát a szépirodalom területén is, hiszen van történet, van feszültség, stílus szintén. De a végén ott van a megjelenés helye és ideje, igen, ez mégiscsak egy riport. 

Itt van például az Aknamenet című riportja 2016-ból. (Egy további „jó tulajdonsága” a könyvnek, hogy rengeteg, szemléltetésnek szánt riport teszi mindezeket élővé.) Ez a klasszikus riport rögtön a „csat­­tanóval” kezdődik: bezár az úrkúti mangánbánya, mert egyetlen megrendelője egy gyors telefonnal lemondott mindent. Tényleg fölösleges itt a „feszültségfokozás”, mert a hangsúly a temetésen, a gyászon van. Az itt dolgozóknak ugyanis már alig van hová tovább­menniük – legalábbis bányászként. Noé bárkája volt már amúgy is ez a bánya, szól kétszer is a jelképes hasonlat, az itt dolgozók – ki régebben, ki a közelmúltban – másik, bezárt bányából kerültek ide. Azért a riport közepén csak lehet még a feszültséget fokozni, amikor az egyik vájár elszólja magát: „A bánya, az biztos dolog… volt eddig.” 

Néhány minisorskép között felvillannak a szakterület mozaikkockái, a végén pedig, a történet lezárásaként a polgármester a település veszteségét is ráteszi a képzeletbeli koporsóra. Némi reménysugár, hogy van egy bánya a közelben, ami még nem zárt be, de vajon meddig?! 

Ha a szerző életútját vesszük szemügyre, nem hagyhatjuk ki azt az epizódot, ami tekintélyt parancsolóan elindítja a pályáján: a Hrabal-interjút. Ha valaki szemtelenül fiatalon egyszer csak elindul Csehországba, hogy az újságírókat közismerten rühellő, világhírű írót rávegye egy interjúra, és útközben még egy tolmácsot is szerez magának – nos, ehhez kell egy jó adag pofátlanság is. Bejött a számítás, a többszöri beszélgetésből egy visszhangos sikerű kötet is lett – meg az a tanulság szintén, hogy a jó riporternek, bizony, ezzel is fel kell magát vérteznie. Félreértés ne essék: nem a tolakodásra, a gusztustalan személyeskedésre gondol Varga, hanem egy kis jó értelemben vett vagányságra. 

A kötet végén válik érthetővé a címlapon látható, Léphaft Pál által rajzolt karikatúra (a vele készült riport is olvasható a könyvben): Varga Don Quijoteként lovagol, a tollát forgatva – ez pedig előreutal arra a szomorkás végkövetkeztetésre, hogy szeretett műfajának bealkonyult a hazai sajtóban (valószínűleg nem csak itt!). A fogyasztói társadalom a híreket fogyasztja, gyorsolvasással, szelekció nélkül „tömi magába”; az elmélyült odafigyelés, amit nemcsak általában a szépirodalom, hanem az igényes riport olvasása igényel, hiánycikké válik. Úgyis mondhatnánk, hogy az ember a fáktól nem látja az erdőt: a sok információból képtelen összefüggéseket, jelentést felismerni. Talán mégsem olyan reménytelen a helyzet: ha valaki az utolsó oldalak után visszalapoz még újra beleolvasni Varga Attila riportjaiba, az biztos benne, hogy nincs itt a vége.