Kukutyintól Piripócsig

Kukutyin, Piripócs vagy éppen Mucsaröcsöge: mind olyan nevek, amelyek hallatán az ember elmosolyodik. Ezek a helynevek egyszerre hordoznak népi humort, iróniát, történelmi gyökereket és nyelvi leleményt. De vajon tényleg nem léteztek soha? Vagy csak a magyar képzelet szőtte őket színesre és túlzóra? 

Kezdjük a legismertebb példával: Kukutyinnal. A legtöbben a szólásból ismerik – „Elmehetsz Kukutyinba zabot hegyezni!” –, amely hiábavaló, haszontalan tevékenységet jelöl. A név kitaláltnak tűnik, pedig nagyon is valós helyre utal: a Ferencszálláshoz és Deszkhez tartozó Kukutyin-puszta az 1880-as években valóban zabbal volt bevetve, és egy áradás idején a helyiek csónakból, a víz felszínéről „hegyezték”, vagyis vágták le a már aratásra érett kalászokat. Az esemény olyan különös és látványos volt, hogy a népnyelv máig őrzi emlékét, sőt Ferencszállás címere is utal rá. A szólás így már nem pusztán tréfás túlzás, hanem valódi történelmi pillanat lenyomata. 

Piripócs esete még kacskaringósabb. A Pallas nagy lexikona még képzelt helységként említi, az elmaradottság szimbólumaként. Első felbukkanása Szigligeti Ede 1858-as vígjátékához köthető, a Fenn az ernyő, nincsen kas című darabhoz, ahonnan gyorsan elterjedt a köznyelvben. A név játékos szerkesztés: az előtag a piri (kicsi, parányi) melléknévből eredhet, az utótag pedig talán Máriapócs mintáját követi. A humoros név azonban idővel valós hellyé szivárgott: Piripócstelep néven lakott hely jelent meg Fejérben, majd a KSH később Tolna vármegyében is nyilvántartotta Piripócsként. A név tehát egyszerre művi alkotás és a valóságba átvándorolt nyelvi tréfadarab. 

A fiktívnek hitt települések közé sorolják a vasúti eredetű Csajága­röcsögét is. Régi menetrendekben szerepelt a Csajág község közelében lévő Csajágröcsöge 14. számú őrház, és valószínűleg ebből, valamint más torzult elnevezésekből alakult ki a magyar humor folklórjában élő Mucsaröcsöge, amely már kifejezetten az isten háta mögötti, eldugott falvak szinonimája lett. Hasonló a helyzet a hangzásában mulattató, de erős túlzásokkal élő településparódiákkal: Bivalybasz­nád, Jászkarafaszajenő, Tápió­bi­valy­hónalja, Simagöröngyös, vagy a modern keletű Iszapszentgilisztás. Ezek többnyire valós helységnevek humoros kiforgatásai, a magyar falusi élettel kapcsolatos sztereotípiák túlhajtott karikatúrái. 

A névteremtés egyik legfontosabb mozgatója mindig is a humor volt. A magyar néplélek szívesen figurázza ki a vidéki élet nehézségeit, elzártságát, egyszerűségét – de mindezt kedélyesen, szeretetteljes élccel. Nem véletlen, hogy Piripócs például több gyerekversben és anekdotában is felbukkan. A jól ismert találós versben Fajankó indul Piripócsra, Varró Dániel pedig gasztronómiai limerickjében teszi halhatatlanná a fogkrémmel pirítóst evő piripócsi urat. Ezek a költői játékok tovább erősítik a helynév szürreális báját. 

A fiktív településnevek így a magyar nyelv egyik legszórakoztatóbb örökségét alkotják. Közös bennük, hogy egyszerre mesélnek rólunk és nevetünk általuk saját magunkon. Hol valós eseményekből nőnek ki, hol egy színpadi ötletből, máskor pedig a hétköznapi tréfa kovácsol belőlük emlékezetes jelképét annak, amit soha nem láttunk, mégis jól ismerünk: az eldugott, különc, mégis szerethető magyar „vidéki csodafalut”, amely egyszerre sehol sincs – és valahol mégis létezik.