Kilépek az árnyékomból

Honnan ered ez a szerteágazó érdeklődése?

– A Magyar Iparművészeti Főiskola grafika szakán végeztem 1975-ben, tehát az a tanult mesterségem. Az élet úgy hozta, hogy a pályám elején animációs filmeket kezdtem készíteni a Pannónia Filmstúdióban, illetve annak kecskeméti műtermében. Az irodalommal a könyvillusztrációk és a színházplakátok révén kerültem kapcsolatba, magával az írással pedig jóval később. Egyik műfaj hozta a másikat.Ez persze még nem jelenti azt, hogy valaki egyszerre több művészeti ágazatban kamatoztassa a tehetségét.

Miféle igény vitte önt erre a sokszínűségre?

– Miközben valamelyik alkotói tevékenységet végeztem, sosem éreztem, hogy egymástól nagyon különböző lenne, amit csinálok. Nem kell megváltoztatnom a gondolkodásomat, ha egyik műfajból átlépek a másikba. Ez a váltás gyakran nem is tudatosul bennem, egyszerűen így alakul. Néhány könyvem témája más ábrázolási formában is feltűnik, ilyen például a Sakkparti a szigeten című, 2015-ben megjelent regényem, melynek előzménye a 2010-ben készített Sakk! című animációs filmem. Úgy éreztem, a történet – miszerint Lenin és Alekszandr Bogdanov 2008 áprilisában sakkpartit játszik Gorkij házában, Capri szigetén – bővebb kifejtést kíván, ezért írtam belőle könyvet. Grafikusként is foglalkoztam olyan XVI. századi alkotások parafrázisaival, melyeket Dürer vagy Holbein remekművei közt tartunk számon. Utóbbi német művész A nagykövetek című, 1533-ban készült képén szereplő Jean de Denteville, a VIII. Henrik angol király udvarában tartózkodó francia követ képzeletbeli verseskönyvét is megírtam Levelek a nagykövettől címmel.

Mi billenti át az elhatározását, hogy kell egy újabb nekifutás is?

– Két oka lehet. Vagy nem sikerült elég jól az első próbálkozásom, és egy másik műfajban igyekszem tökéletesíteni, vagy pedig annyira élveztem a téma feldolgozását, hogy nem szívesen engedném el és szeretném másfajta eszközökkel is kikerekíteni a történetet.

Az ön sajátos stílusa, egyéni látásmódja mindenkinek azonnal feltűnik. Erre kezdettől fogva tudatosan törekedett, vagy ösztönösen alakult ki?

– Szerintem egy folyamat következménye, teljesen spontán módon jött létre. Nem határoztam el az elején, hogy miket fogok csinálni, de mivel több, egymást segítő műfajban tevékenykedem, az hozzájárulhatott a csak rám jellemző kifejezésmód megtalálásához. Izgatnak a vizuális játékok, a torzított perspektíva, a geometria paradoxon, az ana­mor­fózis (felismerhetetlenné torzított képek – B. T.), az optikai illúzió, és ezek mások elmondása szerint nemcsak a grafikáimban, hanem a szépirodalmi munkáimban is felfedezhetők, vagyis a rajzaim és az írásaim valamilyen módon összefüggnek.

Kétségtelenül sok csavar van például a 2021-es Páternoszter című nagyregényében. Ebben szerepel az ön által kitalált Rév Júlia dokumentumfilmes is, aki megtalálta Rákosi Mátyás hasonmását. Külön kötetben feldolgozta a Rév-életművet is.

– Nagy kihívás volt a duplázott személyiség állapota. Aki írásra adja a fejét, az azt is vállalja, hogy műveinek szereplője legtöbbször önmaga. Persze szeretek kilépni a saját árnyékomból, hogy más bőrébe bújva, mintegy alteregóként adhassam elő a mondandómat. Régóta használom az Utisz (Senki) álnevet, nemcsak íróként, hanem grafikusként is, a kettős jelentésű rajzaimat, rézkarcaimat így szoktam aláírni. Visszatérve a Rév Júlia-könyvhöz, a Hasonmáshoz: amit abban leírtam, annak felelősségét talán kevésbé kellett vállalnom, mert átruházhattam a nem létező szereplőre. Persze a borítón szerepel a nevem, tehát nem titkoltam el a szerzőségemet.

Az olvasói tudják, hogy ön szeret elrejtőzni?

– Akikkel a könyvbemutatóimon találkozom, nyilván élnek a gyanúperrel. A klasszikus olvasót – aki nincs beavatva – kicsit könnyebb az orránál fogva vezetni, és számomra is nagyobb kaland hozzá szólni. A regényeim, a novelláim szereplői valamilyen módon kapcsolatban vannak a képzőművészettel, éppenséggel alkotók, művészettörténészek vagy rajztanárok.

Van kedvenc műfaja?

– Nem szívesen választanék. Azt viszont észrevettem, hogy többet foglalkozom irodalommal, mint képzőművészettel. Utóbbinál mindig tudom, mi lesz a végeredmény, nem úgy az írásnál, olyankor menet közben formálódik a történet, ami rendkívül szórakoztató számomra. Mindenben igyekszem magamból kihozni a maximumot, de sokszor érzem, hogy néhol többet is tehettem volna a tökéletes végeredményért. Egy kész filmen már nem lehet javítani, míg a könyveim kéziratához a számítógépen bármikor hozzányúlhatok, ezt szinte mindegyik esetben már meg is tettem.

Animációsfilm-rendezőként, grafikusművészként és íróként is megkapta a legmagasabb szakmai elismerést, 1991-ben a Balázs Béla-, 1993-ban a Munkácsy Mihály- és idén tavasszal a József Attila-díjat. Elégedett?

– Sosem a díjak motiváltak. Az első két eset igen vicces volt. A filmstúdió­ban hívtak fel a minisztériumból, hogy díjat fogok kapni. Megkérdezték, hogy melyik Orosz István vagyok, a filmrendező vagy a grafikus, merthogy mindkét művész elismerést kap, Balázs Béla-, illetve Munkácsy Mihály-díjat. Zavartan válaszoltam, hogy mindkettő én vagyok. Éreztem a csöndet. Végül személyesen is találkoztunk, de a döntést nem nekem kellett meghoznom. Az lett a vége, hogy előbb a filmes díjat adták ide, két év múlva pedig a képzőművészeknek járó elismerést kaptam meg. A legutóbbi, József Attila-díj azért lepett meg, mert álmomban sem gondoltam volna, hogy irodalmi munkásságom kitüntetésért kiált, noha itthon és külföldön számos könyvem megjelent már. Azt gondoltam, a 2011-es Kossuth-díjban ez is benne volt.

Ha jól tudom, önt Oroszországban is komoly irodalmi díjra jelölték.

– Pontosabban a magyar irodalom nagy barátja, Vjacseszlav Szereda műfordító került 2020-ban a Pja­tyi­gorszkij Irodalmi Díj jelöltjei közé, aki két magyar könyvet fordított oroszra, Krasznahorkai László Sátántangóját és az én Sakkparti a szigeten című regényemet. Mit ne mondjak, óriási megtiszteltetés volt!