Színházi élmény akadálymentesen

A Zendülés a Caine hadihajón című darabot közvetítette a rádió a Madách Színházból Pécsi Sándor főszereplésével. Én kisgimnazistaként ültem a VEF táskarádióm mellett, és hallgattam, ahogy a narrátor megpróbálja elmesélni, amit a rádióhallgatók nem láthattak. Ez jutott eszembe, amikor először hallottam az audionarráció fogalmáról. 

Szőke-Tóth Cecília a Pesti Magyar Színház társadalmi felelősségvállalási referense. 2015-ben arra kapott megbízást a színházban, hogy az esélyegyenlőség jegyében az akadálymentességet alakítsa ki, ami akkor még gyerekcipőben járt – nem csak náluk. A szakmája szerint audio­narrátor. Amikor felvetem, hogy régen a rádiós színházi közvetítéseknél hallottam ilyenről, kijavít: – A régi színházi narrációnál kicsit több az én munkám, hosszabb szöveggel dolgozom. A dialógusok szünetében tudok beszúrni például egy koreográfiát, ha táncos darabról van szó. 

Érdekes tapasztalata volt, amikor a Tizedes meg a többiek című darabot adták, elment a rádióba, és megkapta azt a szövegkönyvet, amit annak idején a rádióközvetítésben a narrátor olvasott a hallgatóknak. Azért elég nagy a különbség! Neki ötször annyi a megszólalása. De az biztos, hogy a munkájának ez az őse. 

Hosszú út vezetett idáig, amíg „rátalált” ez a különleges hivatás. Az elemi iskola első négy osztályát a szülőfalujában, a Nógrád vármegyei Ipolyvecén végezte. 

– Mókás történet volt ez, mert az első osztályt öten kezdtük falubeliek, köztük az unokatestvérem és a legjobb barátnőm, tehát egy erős kis csapat állt össze. Sőt másodikban három gyereket elvittek Balassagyarmatra, így ketten maradtunk, ráadásul tanár édesanyám tanított minket. Mondhatjuk: családon belül maradt a suli! Mivel az unokatestvérem fiú, ezért az állandó családi poén úgy hangzott, ha valami rossz jegyet szereztem: nem baj, de a lányok között te vagy a legjobb… Az összevonás úgy nézett ki, hogy minket, elsősöket a harmadikosokkal vontak össze. Felváltva volt „hangos” és „csendes” óra; az előbbinél velünk foglalkozott a tanító néni, utóbbi esetben kaptunk egy feladatot, és azzal bíbelődhettünk. Amikor később a felsőt Balassagyarmaton kezdtük, jó nagyokat pislogtunk a 28 fős osztályban. 

Az osztályfőnöke tagja volt a helyi Magyar–Finn Baráti Társaságnak, így került ki egy sporttáborba Finnországba, ahol nemcsak a nyelvet, hanem azt a nyugodt életvitelt is megszerette. Így azt tervezte, hogy olyan helyen tanul tovább, ahol a finn nyelvet is elsajátíthatja. Fel is vették az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnáziumba, de balszerencséjére a finn tanár fél év után elment, és nem volt utóda. A finn nyelv „elszállt”, de addigra megszerette a magyart is, és így felvételizett a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre magyar–hittanár szakra. 

– A diploma után a Katona József Színház szervezési osztályán kezdtem, amikor az egyik kollégám javasolta, hogy pályázzak a budapesti Kolping Gimnáziumba, ahol olyan tanárt kerestek, akinek van képesítése hittan érettségiztetésre. Így kerültem oda, ahol rögtön mély vízbe dobtak, mert osztályfőnök is lettem. 

Az egyik kolléganője említette, hogy a Színművészetin indítanak egy audionarrátori modellképzést, próbálják meg! El is végezték, jó néhány színházba bekopogtattak, hogy jönnének, de a válasz mindenhol az volt: jó-jó, de honnan lesz rá forrás? Végül 2015-ben a Pesti Magyar Színházban az akkori igazgató, Zalán János – aki tudta, miről van szó, és mi a jelentősége – igent mondott, és adott egy státust az audionarrációra. Cecília sokat tépelődött, hogy otthagyja-e a tanári pályát egy bizonytalan kimenetelű állásért, de végül is a szíve és a kíváncsisága erre húzott. 

A döntése után belevetette magát a sűrűjébe. Elment többek között a Gyengénlátók Általános Iskolájába, a Vakok Iskolájába, a Vakok Állami Intézetébe – mindenhol próbálta megismerni a látássérültek életét, lehetőségeiket, hétköznapjaikat, hogy azt a munkájába be tudja építeni. 

– Közben a színházban is megteremtettük a technikai hátterét a szolgáltatásnak. Minden előadásnak el kell készíteni a speciális szövegkönyvét, amit én fogok a látássérülteknek a fülhallgatójukon keresztül az előadás közben mondani. Az első lépés mindig az, hogy az egyik próbán leülök háttal a színpadnak, és úgy hallgatom végig a darabot. A színdarab szövegkönyve a kezemben, és bejelölöm, hol van hosszabb beszédszünet, illetve hol van olyan epizód, amihez magyarázat kell a látássérültek számára. Ezután átfésüli a dramaturg, majd minden alkalommal egy látássérülttel is végigveszem a szövegkönyvemet, mielőtt élesben dolgozom. De előfordul, hogy külön-külön ellenőriztetem egy vakon született és egy szerzett vaksággal élő emberrel, hiszen előbbi esetében még egy színt sem tud az emlékei alapján elképzelni. Ilyenkor asszociációkat lehet alkalmazni: például a szürke olyan, mint amikor megfogsz egy hideg, göcsörtös követ… 

A pedagógus szíve arra húzott, hogy a gyerekekkel külön is foglalkozzon. Ezért újra elment a Gyengénlátók Általános Iskolájába, és felvetette ezt a lehetőséget. Gyümölcsöző kapcsolat jött létre, minden osztály évente egyszer elmegy a színházba egy audionarrált előadásra. Az első ilyen a Harisnyás Pippi volt; miután a gyerekek megnézték vele, Cecília elment egy színészkollégájával az iskolába, és drámapedagógiai foglalkozáson közösen feldolgozták a színházi élményt. 

– Kíváncsi voltam, mennyire működött ez a szisztéma – és bejött! Azt mondják, hogy nagy szabadság nekik, ha például egyszerre tudnak nevetni egy csattanón a látó nézőkkel együtt. 
Természetesen kerekesszékesek számára is akadálymentes a színház. A nagyothallóknak egy innovatív eszközzel, a Roger-rendszerrel tudnak segíteni. Ezek olyan mikrofonokkal működnek, amelyek csak az emberi hangokat erősítik fel. Akinek Roger-hallókészüléke van, az be tudja állítani, hogy ezt hallja. Ha ilyene nincs, akkor egy mobil indukciós hurokkal oldják meg, hogy mindent hallhasson. De olyan rendszerük is van, amellyel a látássérültek és a nagyothallók a narrációt és a színpadi hangokat egyaránt fel tudják erősíteni. Lehet igényelni a jelnyelvi tolmácsot is, aki a színpad szélén jelel előadás alatt. 

– A színészeink annyira hozzászoktak ehhez, hogy néha még a játékba is bevonják a tolmácsot egy intermezzóra, például legutóbb a Kölyök című előadáson Chaplin nem a kukába dobta az üveget, hanem a tolmácsnak nyújtotta, hogy az segítsen benne. 

Örömmel kalauzol a kis kuckójába a világosító mellett, ahonnan narrálja a színdarabot. De sietni kell az előcsarnokba, hogy kiossza az adóvevőket, nemsokára Indul a bakterház!