Sosem törhet meg a világ!

Tavaly nagyobb részt foglalt el a konyhakert. Idén a ház asszonya csak kisebb területre vetett cukkinit, tököt, palántázott paradicsomot, paprikát. Nem tudta, hogy a kecskék ellése miatt hogyan bírja majd erővel, időben művelni a földet. Sárinak egy gidája született, Vidor, Bori pedig hármasikreknek örülhetett. A játékos kiskecskék a lábunk alatt szaladoznak. A baromfiudvarban libák gágognak, tyúkok kapirgálnak. Csak a maga mögött hagyott szőrpamacsokból tudjuk követni, hogy a szabadtartású nyúl merre kóborol épp a parasztportán, amit békesség és harmónia jár át. 

Ahhoz, hogy megértsük, amit ma itt látni, vissza kell mennünk jó pár évvel korábbra – figyelmeztet Szasza, aki kifejezetten kéri, hogy így szólítsuk. A kertben, fák hűvösében fog hozzá meséjéhez.

Gyűltek a tapasztalatok 

– Az Alföldre születtem, Bugac mellé, a családom máig ott lakik. Egész életükben gazdálkodtak, ültettek, betakarítottak, jószágokat neveltek, bort készítettek a maguk részére, de a többletet eladták. Ennek a létformának a szellemiségét jómagam is lelkemben hordoztam, csak hosszú évekig elfordultam tőle, más úton jártam. Egyszerű mezőgazdasági szakmunkásképzőben végeztem. De nem gondolom, hogy az életünk minősége kizárólag a lexikális tudáson, a felépített karrieren múlik. Hanem azon, milyen szándék születik meg szívünkben – fogalmazza meg sejtelmesen. 

A téeszben, borjúnevelőként állt munkába, ámbár már iskolás évei alatt, a nyári szünidőben is dolgozott baromfi-feldolgozó üzemben. Megtanult tyúkot vágni, feldolgozni, azt, hogy miként kell tisztességesen a húst az asztalra tenni. Rövid ideig irodai alkalmazottként tevékenykedett, nem ment jól neki – mosolyogja meg ballépését. Túl egyszerű lánynak bizonyult ő ehhez a környezethez, vagy másképp fogalmazva: személyiségével más emberi értékeket képviselt. Miután férjhez ment, került a Vas vármegyei Zsennyére. Négy gyereke született, sorban: Bendegúz (11), Nimród (9), Kende (7) és a most négyesztendős Franciska. 

– Menjünk a hosszú vízhez! – kérlelik édesanyjukat, aki megígérte nekik, hogy látogatásom után elbicikliznek, és lubickolhatnak a tőlük pár kilométerre húzódó ártéri erdő sekély vízfolyásában. Szavai megnyugtatják őket. Így addig igyekeznek elfoglalni magukat a kecskék simogatásával, szaladgálnak, csúszdára másznak. Olykor csak egy-egy hangos kacaj, összezörrenés moraja hallatszik, mit édesanyjuk csendes, türelmes szavakkal csitít el. 

– Öt évvel ezelőtt átestem egy végbélműtéten – kezd egy nehezebb történetbe. – A sebészorvos akkor feltette a kérdést, hogy akarok-e még élni negyvenéves korom után, és ha igen, milyen minőségben? Tudtam, hogy új életet kell kezdenem. A lelkemben felgyűlt feszültség, a kimondatlan dolgok és a tíz év, amikor megtagadtam azt, aki igazán én vagyok, vezetett ide. Hiányzott gyermekkorom környezete, az anyafölddel való kapcsolat, a jószágok közelsége. Felismerve ezt, első dolgomban megcsináltam a konyhakertem. Eljártam futni, akkor született az első festményem is. A művészhajlam bennem élt, de a műtét után tört csak felszínre, amikor azt éreztem, minden összeomlik körülöttem. 

Visszatért a gyökerekhez 

– Hiszem, hogy egy nőben sokrétű lélek lakozik, ami vágyik a kiteljesedésre. Irreális elvárás tőlünk, hogy tökéletes feleség, anya legyünk, gondoskodjunk az otthon rendjéről, a gyerekekről és dolgozzunk. Szégyelltem, hogy a család egységét a rengeteg teendő mellett nem tudom megtartani. Próbáltam magamban és a férjemmel együtt helyre tenni a dolgokat. Nem ment. Meghoztam hát azt a döntést, hogy egyedül folytatom tovább. Nem akartam a gyerekeknek rossz példát mutatni, hogy valaha is azt érezzék, amit akkor én éreztem, hogy nincs értéke annak, amit magamból adni tudok. 

– Féltem a magánytól, hogy egyedül neveljem a gyerekeket. De megtanultam, hogy egy édesanya nem szabad, hogy átadja magát ennek az érzésnek. Több lábon állunk, és két kézzel teremtem meg az élelem egy részét, amit elfogyasztunk. 

A házba, a kamrába vezet, hogy szavak helyett inkább a látottak mesélnek. Fapolcokon sorakoznak a befőttek, lekvárok, savanyúságok, a baromfiudvarban összegyűjtött tojás, a házi készítésű tészta. Frissen kisült kenyér gőzölög a konyhaasztalon, és Szasza kínál kecsketejből készített sajtokkal. Dehogyis tanfolyamon tanulta meg – tiltakozik.Megkérdezte a nagymamát, hogyan kell megcsinálni. 
Olyan világot akart adni a kicsiknek, amiben nem kell félniük a bizonytalanságtól, a kiszolgáltatottságtól. Persze a gyerekek nem minden háznál megtermelt javat fogadnak el elsőre, és valamiből még meg kell venni a boltit. De Szasza kitartó e tekintetben. Próbál minél több élelmet kiváltani. Jövőre azt tervezi, hogy a mostani kerthez hozzányitja a hátsó részt, még további 1500 négyzetmétert. 

– Sok emberpróbáló perc akad – törli le a rózsaszín ködöt. – Amikor belekezdtem az állattartásba, hőgutát kapott a libám. Felvettem a kezembe, és sírva fakadtam. Ott értettem meg, hogy minden, ami körülvesz, kiszolgáltatott nekem, ahogyan én neki. Akkor éreztem először földanya szeretetét, az egyensúlyt, a kölcsönös gondoskodás erejét. Tudom, a mezőgazdaságban racionálisabb lábakon kellene állni, s nem fér bele az empátia. Például hogy babusgatom a gidákat is. De szerintem hosszabb távon ezt a törődést visszakapjuk. 

Napfényben fürödve 

A hatalmas belmagasságú nappaliban nagy ablakokon át szökik be a fény. Kiszúrom a népviseletet. Fontos érték az asszonynak, aki makacsul ragaszkodik gyökereihez. Próbálta hétköznap is hordani, de nem bírta ennyi réteg alsószoknyában felásni a kertet, megfejni a kecskét – nevet. Majd észreveszem a festményeit. Több ízben kiállításon is megmutatta a munkáit. Látott könnyezni képei előtt embereket, és akkor értette meg, hogy nem kizárólag magának tesz jót naiv (vagyis nem tanult, hanem ösztönből fakadó) művészetével, hanem másoknak szintén maradandó értéket teremt. Eszköz volt az ecsettel való munka szíve fájdalmának enyhítésére is. 

Egy ördög néz vissza ránk az egyik vászonról. Arca ijesztő, idegen kezek: a harag, a düh szimbólumai szedik szét tekintetét. Mintha azt suttogná: „nem vagy elég erős” – az asszony új életének kezdetén készítette. S azt akarta vele üzenni, hogy nem a gonosz irányít. A szeretet, az elfogadás, a megbocsátás viszi előre a világot. A perspektivikus ábrázolás minden darabján egy-egy életérzés elevenedik meg, természettel való kapcsolatban megjelenítve. A másikon éppen az előbbi ellenkezőjét látni: a nő a napfényben mosakszik. Folyik, áramlik, kiteljesedik – már nem sír az alkotó lelke benne. Boldog, magabiztos és erős nő áll előttünk. 

– Azt akarom elmondani, hogy a nehéz pillanatokban ki kell tartani. Akkor is tovább kell menni méltóságteljesen az álmok után. Teljes ember az, aki belenéz a tükörbe, és képes szeretni magát. Beszélgetek a jószágaimmal, olykor kint alszom a kecskékkel, amit mindannyiszor meghálálnak. Kölcsönös szeretetben élünk. Ebből sosem fogok és nem is akarok meggazdagodni. De szeretnék valamit magamból hátrahagyni. Hogy a gyerekeim, az unokáim úgy emlékezhessenek rám: volt egy asszony az életükben, aki megpróbált kevésbé ártani az anyaföldnek, s akit sosem tudott megtörni a világ.