A falu legyen önfenntartó!

A vízimalmáról és csodás környezetéről híres falut évről évre sok-sok ezer turista keresi fel, de vajmi kevés pénzt hagynak ott. Pedig a jó turista szívesen költ, s nemcsak a szállásra. Enni és inni akar, ajándékot szeretne venni, de akár extrém szolgáltatásokat is szívesen igénybe venne. Istvándiban ehet, ihat, és van hol aludnia – bár ennél sokkal több lehetőség van a faluban.

Sejtették ezt már régebben is a község vezetői, de igazából akkor bizonyosodhattak meg erről, amikor három éve alaposabban utánanéztek annak, vajon mit profitál a község a komoly idegenforgalomból. Kiderült, sokkal kevesebbet, mint lehetne. Már ez is elég bosszantó, de ennél is nagyobb gond az az országos tendencia, ami alól Túristvándi se képes kivonni magát: a helyiek a pénzük túlnyomó részét a falun kívül költik el.

Egy ezerlakosú magyar község a becslések szerint évente mintegy kétszázötven-háromszáz millió forintot fordít élelmiszerre, gyógyszerre, energiára. A hétszáz lelkes Túristvándiból havonta körülbelül húszmillió forint áramlik ki, aminek ha csupán egy részét helyben tudnák tartani, számtalan család sorsa lenne könnyebb. Ez az alapvető igazság vezette a falu vezetőit akkor, amikor meghirdették az „Önfenntartó Túristvándi” fejlesztési programjukat, melynek eredményei már az idén is megmutatkoztak.

A párját ritkító kezdeményezés arra alapul, hogy a szatmári falvakban még szeretik a munkát. Itt még a kerteket bevetik, megművelik, a gyümölcsfákat megmetszik, s a baromfiólak se üresek. A városi bevásárlóközpontok mégis aratnak.

– A városi üzletekben hagyott pénz egy részének itthon a helye! – mondja Lakatosné Sira Magdolna, polgármester. – Mi ezer forintért vesszük például a disznóhús kilóját, miközben 300-350 forintért viszik el a sertéseket. Jól van ez így? Dehogy van jól! Természetesen a kistermelő is tisztában van ezzel, szép lassacskán abba is hagyja a hizlalást. De ha mi lehetőséget teremtünk arra, hogy részben vagy egészben feldolgozhassa, s majd értékesíthesse a hízóját – kolbász, tepertő vagy füstölt sonka formájában –, mindjárt elkezd gondolkozni: lehet, hogy mégiscsak érdemes volna megint disznót tartani? De ez igaz a baromfira, a zöldségre, a gyümölcsre, és a belőlük készített termékekre is. Vannak már erre biztató példák, de ezt sokkal szélesebb körben is el lehetne terjeszteni.

Éppen ezért az önkormányzat az érdeklődő családokkal hamarosan szerződést köt, és közösen pályáznak majd helyi hús- és tésztaspecialitásokat bemutató helyek kialakítására. Aki pedig nem akar otthon bajlódni a vevőkkel, azoknak ott lesz a piac, amit jövőre szeretnének átadni. Az önkormányzat tulajdonában maradó árusítóhelyet a helyi Szatmári Szociális Szövetkezet működteti majd. A szövetkezetet jó egy éve tizenhárom munkanélküli hozta létre az önkormányzat bábáskodásával, s már az eddig eltelt hónapok is azt mutatják, találnak maguknak munkát. Egyik legéletrevalóbb kezdeményezésük a háztartás-gazdálkodási szolgáltatás. A falusi portákon sok teendő akad, amiket az idős, betegeskedő gazda már csak nehezen tud elvégezni. A tennivalók egy részét átvállalja a szövetkezet, természetesen jóval a valós piaci árak alatt. De jól jár így is mindenki. Igaz, ehhez szükséges az országos foglalkoztatási alap támogatása is – ami csak két évig jár, a harmadik esztendőben már önfenntartóvá kell válniuk. Az eddig eredmények tükrében ez egyáltalán nem reménytelen vállalkozás.

Mint ahogy az önfenntartó falu megalkotása se hiú ábránd.