Angolból lett egri

Diákszerelemmel indult. Nick holland–német szakon tanult Londonban, Kati magyar–angol szakos volt Debrecenben. Egy német építőtáborban találkoztak a nyolcvanas évek elején. Szerelem szövődött köztük. Amikor komolyra fordult a kapcsolatuk, dönteniük kellett, hol teremtsenek közös otthont. Mivel Kati nem akart Angliába költözni, az egyetemet sem fejezte még be, Magyarországot választották. Nick lektori állást kapott a debreceni egyetemen, később pedig az egri tanárképző angol tanszékén.

Aztán mégis kezdetét vette a világjárás. Nick a német kisváros, Pforzheim egyik magánnyelviskolájában vállalt munkát, de nemsokára profilt váltott: elfogadta egy ottani ékszergyár értékesítési állását. Mintakollekció alapján kínálta a portékát Skandinávia, a Benelux államok és Ausztria nagykereskedőinek. Négy év után újabb kihívás elé nézett, amikor ugyanannak a cégnek a megbízásából Kelet-Közép-Európa, valamint Nagy-Britannia és Írország ékszerpiacán építette ki kapcsolatait. Tavaly visszaköltözött Magyarországra és önállósította magát, saját vállalkozásban foglalkozik üzletközvetítéssel. Közben családjával végleg gyökeret eresztett Egerben, lakásuk ablakából a várra nyílik kilátás.

– Nagyon érdekes és tanulságos időkben jártam a kelet-közép-európai térséget – mondja Nick. – A kilencvenes években óriási átalakulásnak és fejlődéseknek lehettem szemtanúja, és a problémákat is láttam. Azt tapasztaltam, jobban megnyílnak előttem az emberek. Ebben az is közrejátszott, hogy beszéltem velük az anyanyelvükön, akkor tanultam meg szlovákul is. Mindig érzékenyen érintettek a kisebbségi témák.

Nick Magyarországon barangolva ugyancsak szembetűnő változásokat tapasztalt. A vidék folyamatos leszakadását az sem tudta megfékezni, hogy beléptünk az Európai Unióba. Az üzletember úgy látja, képtelenek vagyunk élni a lehetőségekkel. Tervezés helyett kapkodás van. Nem mindig a legjobb megoldásokat választjuk a vidék fennmaradása érdekében, nem értjük az együttműködés fontosságát.

– A térségben rendkívül érdekes kísérlet volt a rendszerváltás: senki nem tudta, hogyan kellene átalakítani a szocialista országokat kapitalista országokká – vélekedik Nick. – Még most sem tudják, pedig már eltelt húsz év. Ami Magyarországot illeti: betelepülőként nézve a vállalkozások ösztönzését, a megfelelő adózási rendszer kiépítését, a bürokrácia minimálisra csökkentését tartom a legfontosabbnak, ám egyik sem valósult meg. Ha a vidékfejlesztésre is kellő figyelem jut, akkor most nem itt tart az ország.

Miközben hosszan elbeszélgetünk a „bajainkról”, egyre inkább bebizonyosodik számomra, hogy angol származású riportalanyom már magyarként aggódik. Végtére is húsz éve velünk van. Saját családja „elengedte”, szülei soha nem szóltak bele az életébe, két testvére Londonban programozó, illetve munkaügyi bíró. Felesége megmaradt az angoloktatásnál, egy egri nyelviskola vezetője. Négy gyereket nevelnek, három fiút és egy lányt.

– Hogy én már magyar vagyok? – ismétli meg kérdésemet magára mutatva az angol–magyar üzletember. – Inkább úgy fogalmaznék: Kárpát-medencei tudattal élek. Igyekszem határokon átívelően gondolkodni, a nemzeti sokszínűséget tartom nagy értéknek. Szerintem óriási igény van a párbeszédre, de nem a politikán keresztül, hanem civil szinten. Nem a gyűlölködés, hanem a kölcsönös megértés kell a Kárpát-medence népeinek.