Sertések és mágnások

Aki Vácott szereti a gyomrát, az biztosan megfordult a Kőkapu nevezetű húsboltban, és ismeri Pintér Sándor húsmestert, aki egy több mint kétszáz éves húsos céhet képvisel. Az erőlködve nyiszogó darálók, villogó késpengék közelében ráérős ankétról nem lehetett szó, így munka közben kérdeztem a mestereket, hogy is állunk mi most ezekkel a röfögő jószágokkal? Pintér Sándor így vélekedett:

– Sajnos, a hazai hússal nagyon gyengén állunk, külföldire szorulunk, mert az olcsóbb. Én ugyan kitartok, és csak hazai disznóhúst árulok. Abcról veszem az állatokat, kilónként körülbelül 400 forintért. Ez a termelőknek nem nagy haszon, támogatás segíthetne rajtuk.

Egy nekikeseredett termelő elmondta, hogyan ment el a kedve a sertéstartástól. A kilencvenes évek elején ezer sertéssel indultak, családi vállalkozásban, saját kocáik szaporulatát hizlalták fel nagy reményekkel. Úgy látszott, meg is lehet élni belőle, csak aztán kezdett hektikussá válni a piac: leszerződtek háromszáz forintos árra, aztán jött az átvevő, és felét akarta adni érte. Mit tehettek, eladták annyiért. A piacot néhány pénzmágnás kezdte uralni, a termelő teljesen ki volt szolgáltatva. A kaput az tette be, amikor 1997-ben darabontként 13 ezer forintért vették a süldőket, és felhizlalva csupán 19 ezer forintért tudtak rajtuk túladni. Akárhogy is számoltak, disznónként 5-6 ezer forintos veszteségük lett. Nyugaton egy-két rossz évet kibekkelnek a termelők, mert évszázados hagyománya van a családi szakmának, így van tőketartalékuk, de a magyar gazda máról holnapra él! Más a technológia is: Hollandiában, Dániában például akár százezer sertés ellátásához elég egy-két ember is, nálunk pedig megfeszül az egész család, hogy a gazdaságot ellássa.

A böllérversenyen többen is elmondták, hogy nekünk, magyaroknak csak kiváló minőséggel szabad a piacra lépnünk. Van is példa erre, csakhogy ezt a kereskedők nem tudják, vagy nem akarják az árban elismerni. Nincsenek támogatások: tudjuk, hogy az unió előírásai szerint direktben nem lehet pénzt dugni a gazdák zsebébe, de más országokban megtalálják e téren is a kiskaput. Olcsóbb például az állatorvosi ellátás, a gyógyszer, netán a takarmány is.

Alaposan elemezni kellene azt is, miért éri meg jobban még Szlovákiában is sertést tartani, mint nálunk. Szekeres Zoltán a sertést húsmarhára cserélte, mert szerinte a gyepgazdálkodás nem olyan nagy gond, mint amikor éhes malac visít az ólban. De a jó minőséget a marhánál sem honorálják a kereskedők. Tomajmonostoráról Csorba Mihály pedig azt mondta, hogy a tavalyi takarmány árakon megérte a sertéstartás. Az idén drágult a takarmány, a hízó ára viszont csökkent: 280-300 forint élősúly-kilogrammonként. A takarmány mázsáját tavaly 2300 forintért vették, most 2800-ért, és az üzemanyag is drágult.

A közelben politikusok is ültek, természetesen nekik is odadobtuk a labdát. Varga Mihály, a Fidesz–KDNP képviselője, volt pénzügyminiszter ezt mondta: – Segíteni kell a gazdákon, olyan helyzetbe kell őket hozni, hogy el tudják adni az állataikat. Most nem azért van kevés sertés, mert elszállt a tenyésztői kedv. A gazdák egyszerűen kiszorultak a boltokból, a bevásárlóközpontokból, ahol jobban megéri külföldről behozott húst árusítani. Ezen kell változtatni, ami nem lesz könnyű, mert a kereskedelem, a feldolgozóipar és a termelők összefogása, segítése kell hozzá. Herbály Imre szocialista képviselő, a parlament mezőgazdasági bizottságának alelnöke pedig így vélekedett: – Tovább már nem hátrálhatunk a sertéstenyésztésben: a rendszerváltáskor hétmillió hízó volt az országban, ma 2,7 millióra csökkent a számuk. Vagy visszaállítjuk a tenyésztői kedvet, vagy külföldi behozatalra szorulunk!