És mégis mozog a bolt

Pillantsunk a múltba, mondjuk az 1868-as esztendőbe, amikor is elindultak az első mozgóposták. Azt tartották, hogy a mozgóposta a posta vérkeringése, merthogy ez állandó mozgásban van, a mozgópostás soha nem pihen. Izzasztóan nehéz pénzeszsákok, embernyi magas levélzsákok álltak halomban, bennük tízezerszámra levelek, újságok. Az első állomásig végezni kellett az ott leadandó küldemények szétosztásával, ha elmaradtak a munkával, a vonatnak várnia kellett. Ezt a szégyenletes helyzetet nevezték „czakumpakk”-nak. Ahol a gyorsvonat nem állt meg, ott zsákokban dobták ki a küldeményeket. Az eljárás hivatalos neve repülő zárlat volt. (A szerző ez alkalommal szeretettel emlékszik vasutas rokonára, bizonyos Pethő Jancsira, aki, ha gyorsvonattal ment haza, akkor élő „repülő zárlatként” ugrott le Maglódon a faluján átszáguldó szerelvényről…)

De egyszer minden jó véget ér: 136 évnyi szolgálat után, 2004. június 26-án, éjjel 1 óra 15 perckor kigördült az utolsó postavonat a Keletiből. „Búcsúztatására egyetlen vezető sem volt képes kijönni” – írja az egykori tudósító keserűen. Holott valószínűleg csak ő szomorkodott, a posta vélhetően fellélegzett: a veszteségessé vált vonatos mozgóposta helyett a küldemények továbbítását átterelte a közútra. Nagyjából ugyanekkor az is kiderült, hogy a sokezernyi postahivatal fenntartását már nem fedezik az egyre csökkenő számú levelek, csomagok díjai, és máris visszaérkeztünk történetünk elejéhez: a kisposták egykori felszámolásához, illetőleg legújabb kori újranyitásához.

A bezárások 2003 májusában kezdődtek, egy év alatt összesen 542 kisposta szűnt meg, mindegyik a 600 lélekszámnál kisebb falukban. Helyükbe azóta a posta házhoz megy: összesen 946 településre, az ott élő 303 ezer embernek, 123 ezer címhelyre viszi ki 346 mobil járat naponta a küldeményeket. Hozzá kell tenni: 542 kisposta ugyan megszűnt, viszont 404 településen egészen biztosan boldogok a népek, mert a gördülő hivatal megérkeztéig arrafelé egyáltalán nem volt postai szolgáltatás. Hat év elteltével nagyjából ez a helyzet ma is, és hát ezen akar (vagy nem akar) változtatni az új kormány. Vannak egyszerűbb lelkek, szerintük az újranyitás mindenképpen szükséges, merthogy a felszámolás jellemzően kommenista bajkeverésnek tekinthető… A számolni is tudók inkább arról beszélnek, hogy a bezárt posták egy részének újranyitása talán indokolt, mert ez újabb lépés lehet az elnéptelenedés megakadályozására, de azt még ők sem tudják, hogy mindez majd mennyibe kerül, ráadásul a jól működő mobil szolgálatok felszámolása sem biztosan okos gondolat. A postai vezetők – mármint a leváltottak – tudták, mit miért tesznek: évi félmilliárdot takarítottak meg a mobil postákkal, ráadásul további 17-18 milliárdos költségtől mentesültek a felújításigényes, korszerűtlen hivatalok megszüntetésével.

Nagyjából tehát két végletes vélemény hallatszik: egyrészt vissza az összes megszüntetett kispostát, másrészt éljen és virágozzék a mobil posta. A magunk részéről egy kis mátraaljai faluba, Tarnaszentmáriára látogattunk megtudakolni, hol is hát az igazság.

Bár a korábbi hírek arról szóltak, hogy tán az egész posta, de legalábbis Heves megye legfeltűnőbb postás kisasszonya vár majd bennünket démonian vörös hajzuhatagával, helyette egy bizonyos Fülöp Botond pöfögött elénk zöld színű Fiat furgonjával, pontban kilenc órakor a helyi kocsma – pardon: presszó – elé. A vörös hajú kolleginát már régen áthelyezték a központba – tudjuk meg, amiből is világosan kitetszik, hogy a hírek még a mobil posta korában is lassú lábakon járnak…

De sebaj, Botond a lóerők közé csap, s indul a menet: keresztbe-kasul Tarna¬szentmárián. Merthogy minden utcába be kell mennünk, ha van levél, ha nincs, ugyanis a lakosok kezébe egy zöld színű csalit adott a posta: ha ezt a táblácskát kiakasztják a kapuba, valami dolog lesz, az biztos. Botond remek idegenvezető: nemcsak az ország legrégebbi templomára hívja fel a figyelmet, de gyakorlatilag mindenkiről mindent tud. Éppen ezért a menet vihargyorsaságúnak korántsem mondható: majd’ minden háznál megállunk, ha másra nem, egy kis beszélgetésre biztosan. Néha úgy tűnik, a kis Fiatot nem is a motor, hanem a duma hajtja…

És mégis: Botond saját állását is feledve arról beszél, hogy azért hiányzik sokaknak a postahivatal – megjegyzendő: jelenleg konditerem –, mert Mari néni nemcsak levelet vitt oda, hanem beszélgetni is akart. S hogy bezárt a hivatal, megszűnt ez a közösségi tér, Mari néninek most nincs hová mennie. A kocsmát mégsem látogathatja, a templom hetente egyszer várja, eddig viszont hat napon át volt hová betérnie. A krónikás ebből semmit sem tapasztal, az emberek az utcán állnak, s míg megérkezik a postásautó, beszélgetnek. Hogy aztán Botondnak is elmondják az egészet, elölről, még egyszer…

Kérdezgetve a falubelieket, olyat egyet sem találunk, aki visszasírná a múltat, ha van bajuk – s az is csak azoknak, akik dolgoznak –, hogy nincsenek otthon, amikor Botond bedudál. Persze ők is megtalálják a megoldást: megkérik a szomszédot, hogy intézze az ügyeiket. Tegyük hozzá, sajnos kevesek problémája ez, Tarnaszentmária egy munkát kínálni nem tudó, magára hagyott falu lett… (El ne feledjük: péntek lévén, Botond a Szabad Földet is kézbesíti; büszkén írjuk hát ide: a 180 házhoz 26 Szabad Föld jár.)

Botondot szeretik, és Botond is szereti a falut. Mindent hoz és visz, amit csak rábíznak, és a kis autó is szinte mindent tud. Levelet, táviratot ad és vesz, csomagot visz és hoz – volt már tévé, bicikli is benne –, kézbesíti a nyugdíjat és a számlát, pénzt kínál és elfogad. Kártyás leolvasó­terminálom is van – mutatja büszkén Botond. Csak az a kár, hogy ha esik az eső, s nyitva az ajtó, hát elázik a hivatal…

Mögöttünk türelmetlenül dudál az ugyancsak az utcákat járó Beretka pékség kocsija – a kenyér kilója náluk 210, az épített boltban 260 forint. Másutt mozgó közért, mobil húsbolt, gördülő hűtőkocsi nyomul, a megyei napilapot is már más autó hordja – s Szombathelyen állítólag beindult az első mozgó patika.

Az élet majd helyre teszi a dolgokat.