Mint régen a nagyinál

Nos, éppen nekik lett „kitalálva” a Koroknai-porta Bárándon, ebben a sárréti községben, ahol mindenki úgy érezheti magát, mint régen a nagyinál. A házigazdák barátságosak, pillanatok alatt olyanokká tűnnek, mintha régi ismerősök, rokonok lennének, ezért nem csoda, ha a vendégek visszatérnek.

– Ebben tényleg van valami, hiszen a hozzánk ellátogatók kétharmada törzsvendég – mondja Koroknai Béla, aki már tizennyolc éve foglalkozik falusi turizmussal. Úgy kezdődött, hogy a faluban a rendszerváltozás után megnőtt az átutazó idegenforgalom, s többen is kiadtak szobákat. Koroknaiék is ezt tették. Majd néhány év múlva azt szerették volna, ha a vendégek maradnának még egy kicsit, akár egy hétre is. Elkezdték átalakítani a portát, állatokkal népesítették be az udvart, összegyűjtötték a régi paraszti eszközöket, tárgyakat, mert ezek jobban vonzzák a városiakat. Eleinte a saját házukban fogadták a vendégeket, aztán pályázati pénz segítségével felépítettek egy új házat két apartmannal és két szobával. Így most már egyszerre tizenhat vendéget tudnak fogadni.

– Miért jönnek vissza a vendégeik? – provokálom a házigazdát, miközben sejtem a választ.
– Azért, mert mi nem úgy működünk, mint egy hotel, ahol a vendég felveszi a szobakulcsot a recepción, távozáskor pedig leadja, s csupán ennyi a kapcsolata a szálláshellyel. A mi vendégeink igénylik, hogy foglalkozzunk velük, beszélgessünk, együtt etessük az állatokat, és ott legyenek, amikor a búbos kemencében kenyérlángost sütünk vagy kecskesajtot készítünk. Általában gyermekes családok jönnek hozzánk, akiknek majdnem harminc szolgáltatást nyújtunk, a biciklizéstől a pingpongozásig, a kosárlabdázásig, a lovaglásig. A programok szervezése nem áll távol tőlem, hiszen népművelőként dolgoztam, sőt voltam lemezlovas is.

– Akkor zenével is kedveskedik vendégeinek?
– Már nem olyannal, mint valamikor a diszkóklubban. Imádom a népzenét, ezért egy-egy rendezvényünkre szívesen meghívom a helyi citerásokat is.

– Akkor most egy prózai kérdés: meg tud élni ebből egy ötfős család, hiszen feleségével és három fiával együtt laknak ebben a szép házban?
– Szomorú, de nem. Ezért a feleségem könyvtárosként dolgozik. Hiába négy napraforgós, tehát a legmagasabb minősítésű kategóriába tartozik a szállásunk, nem adhatjuk ki magasabb áron a szobákat, mert akkor nem lenne rájuk fizetőképes kereslet. Ugyanakkor nagy költségekkel dolgozunk, hiszen sok állatot – kacsát, pulykát, tyúkot, libát, kecskét, nyulat, gyöngytyúkot, borjút, lovat – tartunk, s mindet a vendégek miatt. Az ilyen kistételes állattenyésztés általában ráfizetéses, de mi is úgy gondolkodunk, mint a régi parasztemberek: ha rá is fizetünk, nem tudunk nélkülük élni. Úgy, ahogy a vendégek nélkül se, hiszen nagyon szeretjük ezt csinálni. Rengeteg kedves embert ismerhetünk meg. Ugyanakkor nagy kihívás számunkra az is, hogy ne csak egyszer pihenjenek nálunk, hanem meg is tartsuk őket és visszatérő vendégek váljanak belőlük.

– Miközben az év elejétől szigorúbb szabályok vonatkoznak a falusi vendégfogadókra, gondolok például az adókedvezmény megvonására…
– Minket ez nem érint, de aki eddig csak egy-két szobát adott ki, annak most meg kell tanulnia könyvelni vagy könyvelőt kell tartania. A falusi vendégfogadókat tömörítő megyei egyesület elnökeként megpróbálok nekik segíteni, de látom, hogy többen abba fogják hagyni. Nem értek egyet a szigorításokkal, hiszen Ausztriában vagy Németországban kevesebb jogszabály szorítja a falusi vendégfogadókat, és nagyobb lehetőségeik vannak uniós pályázati pénzek elnyeréséhez is. Abban reménykedünk, hogy nálunk is így lesz.