Ibsen Nórája Békéscsabán

Ibsen Babaház című drámája, amely magyar színpadon – a női főszerep nyomán – Nóra néven vált ismertté, az 1879-es bemutató óta állandóan jelen van a világ színpadain. A rendezővel beszélgettünk.

– A népszerűség hullámokban jön-megy az írók többségénél. Ibsen drámái viszont nem merevedtek meg, újabb és újabb értelmezésben kerülnek színpadra. Mitől érdekes ma is számunkra a Nóra?
– Le kell szögeznem, hogy minden rendezőnek megvan a saját viszonya a Nórához. Nagyon izgalmas előadásokat láthattunk már színházakban, filmeken egyaránt. Itt, a Jókai Színházban, egy éve páratlan feldolgozásban nézhettük meg: Ibsen története egyszerre jelent meg a színpadon a tradicionális japán no-színház eszközeivel, és a hagyományos, európai előadásmódot követve. Akkor egy egészen különleges feszültség és viszony alakult ki Nóra kitörési vágya és a tradíció között. De említhetem a 2 éve Norvégiában megrendezett Ibsen Fesztivált, ahol éppen a Nóra volt a téma. A világ minden részéről érkeztek nagyon érdekes produkciók. A totális színházat megvalósító amerikaiak egy egészen pazar dolgot találtak ki: a teljes színpad egy hatalmas zongora volt, különböző rekvizitumokkal kápráztatva el a nézőket; szemben egy nepáli előadással, ahol üres volt a tér, csak mécsesek lógtak le a magasból. De ezek alapvetően külsőségek. Elsősorban a mondanivaló érdekel ma is bennünket. A dráma olyan konfliktusokat tár elénk, melyeket minden generáció közel érez magához. Voltaképpen az alapprobléma – és számomra a kiinduló pont –: mi lehet ma az élet értelme? Az élet értelme az ideáért való küzdelem. Ebben a viszonylatban kétféleképpen működnek az emberek. Vannak, akik megelégszenek azzal a világgal, amelyben élnek hazugságok közt, nem nézve szembe a problémákkal. Mások mindezek ellenére megpróbálják megvalósítani önmagukat, megkeresni az ideát. Ez az út azonban mindenképpen tragédiához vezet. Az ideát kereső hős, avagy hétköznapi ember, előbb-utóbb eljut egy fordulópontig, és ez a fordulópont lehet az, amikor visszafordulhat. Ha ezt megteszi, menthetetlenül elsüllyed, és a továbbiakban hazugságok között él. Lásd azokat a Nóra-megoldásokat, ahol Nóra ott marad, elvállalja a csak megtagadható mikrovilágot, és nem megy tovább. A másik lehetőség választásakor tovább megy a saját útján, de akkor törvényszerűen belebukik. Ha úgy tetszik ez egy egzisztencialista probléma: az önmagában létező és az önmagáért létező ember problémája.

– Valaha a Nóra a női egyenjogúsításért harcolók imakönyve volt: belőle merítettek erőt és hitet a nők, ha sorsuk jobbra fordítására gondoltak. A mű sokak szerint a feminista mozgalom alapvető irodalmi szimbólumává vált.
– Nóra lázadása egy olyan férfi ellen, aki emberként nem értékeli őt, és egy olyan társadalmi rend ellen, mely igen kevés mozgásteret enged a nőknek, hihetetlen nagy szimbolikus jelentőséggel bírt, rengeteg nő számára vált vezérelvvé elhíresült kijelentése: „elsősorban ember vagyok”. Drámatörténeti érdekesség maradt volna ez a történet, ha a Nóra című színdarab nem szólna többről is, másról is – mint a fenti tétel igazolásáról. De több annál, többrétegűbb és bonyolultabb. Nóra elsősorban ember, és csak másodsorban nő. Egy ember, aki az ideáért küzd. Ibsen maga is visszautasította, hogy emancipációs tézis-drámát írt. A nők egyenjogúsításának élharcosai hiába emelték piedesztálra Nórát. Mikor Ibsent meghívták egy feminista konferenciára, ott kifejtette, hogy műve nem erről szól. Ráadásul azt is mondta, és ezzel tökéletesen egyetértek, a művészetnek csak az lehet a hivatása, hogy kérdéseket tesz fel, nem válaszokat ad. Mi csak kérdéseket tudunk feltenni, a nézők válaszolhatnak, ha megérinti őket az előadás.

– Ibsen egy alternatív zárójelenetet is írt a Nórához. El akarta kerülni, hogy azok a rendezők, akik nem tudnak megbékélni Nóra „lehetetlen” döntésével, a saját maguk által, a darabhoz hozzáírt zárással tartsák otthon őt. Ebben a rendezésben mire számíthatunk?
– Egy berlini bemutatóra készült az alternatív zárójelenet, de amikor Ibsen megnézte, megrettenve zárkózott el ettől a megoldástól. Elképzelhető olyan verzió, melyben Nóra valóban otthon marad. Más kérdés, hogy ezeknek az előadásoknak más a kérdésfeltevésük, az ibseni drámától meglehetősen idegen, számomra pedig roppant érdektelen. Mi nem társadalmi drámát akarunk. Zalán Tiborral a saját mondandónkhoz igazítottuk, húztuk és alakítottuk a darabot, ráadásul mindketten éreztük, hogy a szöveg több pontján terjengős. Sokkal érdesebb, mindenképpen lényegre törőbb, feszesebb és pörgősebb lett a történet. Olyan, mint az életünk… Kulisszatitkokat persze nem árulhatok el. Talán annyit mégis, hogy klasszikus eszközöket felvonultató előadást láthatnak a nézők – nem minden mozzanatában a klasszicizálódott felfogásnak felelve meg, mely egyben azt jelzi, hogy a házasságból kitörő asszony alaptörténete az IBSEN Stúdiószínház bemutatóján is aktualizálva kínálja az örök emberi értékeket. Az már most bizonyosnak látszik, hogy Tarsoly Krisztina, Bartus Gyula, Kara Tünde, Katkó Ferenc, Jancsik Ferenc, Nagy Erika, Frank Ágnes és Szente Károly merész alkotói együttgondolkodással viszik színpadra a Nobel-díjas norvég író klasszikus értékeivel együtt is modern drámáját.

Sz. Kovács Viktória