Hátország nélkül nincs szárnyalás

Éppúgy, mint a mesében, legalább hét próbát ki kellett állnia, mire a nyakas hajdú-bihari közönség egy része elfogadta szellemiségét és a vele érkező színészeket. Magas szintű szakmai munkáját elismerve nemrégiben a művészeknek járó legmagasabb kitüntetést, a Kossuth-díjat vehette át.

Vidnyánszky Attila azt vallja: csapatmunka eredménye a díj, és bizonyos, hogy a debreceni társulat az ország egyik legerősebb közössége. Igaz, hogy kinevezésekor az addig jól ismert és kedvelt debreceni művészek többségének távozniuk kellett, ám akik elfogadták az új színházi, rendezői koncepciót, azok kedvükre válogathattak az újszerű, izgalmas, olykor szokatlan produkciók között. Ennek az lett a következménye, hogy a korábbi közönség kicserélődött, s egyben azt is jelenti, egy bizonyos réteg igényét nem elégíti ki az évadonként összeállított repertoár. A direktor nem csügged, becsülettel, nívós színvonalon teszi a dolgát itthon és a határon túl.

– Miként élte meg azt az ellenállást, bírálatot, olykor támadást, amivel a debreceni közönség kezdetben szembesítette?
– Amikor Beregszászról Debrecenbe jöttem kiváló színészkollégáimmal, nem tudtam, fogékony lesz-e erre az itteni közönség, amely éveken át egy egészen más stílusú, lazább, könnyedebb színházat szokott meg. Mi kockázatvállalóbb, magas művészi színvonalú, ugyanakkor felvállaltan konzervatív, azaz értékőrző koncepcióval érkeztünk ide. Nagyon nehéz volt a kezdet, minden tekintetben, de beletanultunk az új helyzetbe. A korábbi bérleteseknek legalább a fele elhagyta a színházat, amit sajnálok, ellenben örömmel tölt el, hogy az akkori 6 ezer bérletvásárlóból mára 13 ezer lett. Nagyon komolyan vesszük a közönséget, igényesen szolgáljuk, partnernek tekintjük őket. Nem olcsó bulvárral etetjük a nézőket – és továbbra sem fogjuk, mert az kulturális bűntény lenne. Hat évvel ezelőtt az átalakítás sok „áldozattal” járt, de azok a színészek, akik végül is itt maradtak, beilleszkedtek az új társulatba, és kiváló tehetségükről a legváltozatosabb művészi feladatokon át tehetnek tanúbizonyságot.

– Ma is képes lenne azt az óriási leépítést végrehajtani?
– A mai gazdasági helyzetben ez egy vidéki színház esetében alighanem megengedhetetlen volna. Ellenkező esetben életek, sorsok, családok mennének tönkre.

A beregszászi gyökerű rendező nemzetközi szakmai rangot vívott ki már akkor, amikor a beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház alapítójaként addig ismeretlen világot teremtett a határon túli magyar színjátszásban is. A kezdeti kudarcok, támadások után biztos hittel állítja: a legjobb úton halad a debreceni társulat, amit számos hazai és nemzetközi meghívás, díjeső is bizonyít. Nem titkolja azt sem, hogy az anyagi nehézségeket áthidalva, a túlélési technikákat épp a külföldi színházaktól vette át.

Nemrég, amikor felröppent a hír, hogy vezetőcsere várható a fővárosi Nemzeti Színház élén, Vidnyánszky Attila neve is szóba került. Nem zárkózik el a téma elől, szívesen megosztja véleményét.
– A bizonytalanság, a folyamatos lebegtetés, a határozott állásfoglalás hiánya a Nemzeti Színház vezetését illetően senkinek nem kedvez. Valamilyen irányba meg kellene nyilatkozniuk azoknak, akik ezért az ügyért a legmagasabb szinten felelősek.

– Ez azt jelenti, hogy vállalná a Nemzeti Színház igazgatását?
– Igen, ez mindenképpen megtisztelő feladat lenne, és a pályám csúcsa. Erre a felkérésre nem lehet nemet mondani. Ez az egyetlen színház (pedig Moszkvába is hívtak színházigazgatónak), amelyért hajlandó lennék a debrecenit el-, de természetesen nem magára hagyni. A Csokonai Színház az elmúlt évek során fogalommá vált a magyar színházi életben. Az itt elkezdett művészi folyamatot nem szabad megtörni, ahogyan annak idején a beregszászi színház esetében sem tettem: továbbra is művészeti vezetője vagyok. Létrejöhetne egy Beregszász–Debrecen–Budapest tengely. Amíg azonban nincs döntés, a legfontosabb feladatom helytállni ott, ahol valóban számítanak rám.

A Nemzeti mostani igazgatójával, Alföldi Róberttel való viszonyáról csak annyit hajlandó mondani: értékeli Alföldi művészi kvalitását, de eltérő elképzeléseik vannak nemzetről, művészi felelősségvállalásról. Következésképpen Nemzeti Színház-eszményük lényegileg különbözik.

A magánéletéről faggatva felcsillan a szeme, mintha egy másik bolygóra érkeztünk volna. A színház mellett a család a mindene.
– A feleségem, a gyerekeim, a hátországom nélkül nem lenne energiám ezt a rengeteg munkával, nagy felelősséggel és kihívással járó szép hivatást végezni. A legnagyobb ajándék a sorstól a családom, az otthonom, a mély szeretet, ami minden körülmények között összetart bennünket. Mindig szakítunk időt arra, hogy egy héten legalább egyszer-kétszer hosszabban együtt legyünk.

– Hol vagyok itthon, és hol vagyok otthon? – kérdez vissza elgondolkodva. – Nehéz a válasz, mert a három kisebb gyermekem már itt született Debrecenben, míg a három nagyfiam Beregszászon. Mindkét helyen otthon vagyunk, ráadásul a feleségem felvidéki, és az ő családjával is, úgy, mint az enyémmel, békés, szép kapcsolatot ápolunk. Az ünnepeink közösek, s ilyenkor rajtunk kívül tíz-tizenöt családtag érkezik oda, ahol éppen otthon vagyunk.