Ilyen állapotban van a kórházba került Dévényi Tibor
origo.hu
Bontják a pécsi toronyházat – szólt a Baranya megyei napilap beugratós híre április elsején. Trükkös fotót is mellékeltek hozzá: Közép-Európa legmagasabb lakatlan épületének felső tizennyolc szintjét a képről egyszerűen letörölték. A bolondok napi tréfa után nemrég a város vezetői bejelentették: lebontják a Magasházat, tényleg…
Kép: pécs magasház toronyház lakatlan épület veszély befektetés 2011 06 09 fotó: Kállai Márton
Hasa helyett inkább a fejét fogja már az ember. A ház története ugyanis legalább olyan szédítő, mint a panoráma itt, a tetején. Süvít a szél, csörömpölnek az alálógó, útjuknak indult alumíniumlemezek és hajladozik a gaz is, ami a burkolat között nőtt. Üres sörösdobozok gurulnak szanaszét, utalva arra, hogy élet nem csak az 1990-es kiköltöztetés előtt zajlott Pécsnek e nevezetes helyszínén. Nyolcvannégy méteres magasságból nézem a történelmi belvárost, a kirajzolódó utcákat. És elképzelem, amint becsapódik és kulcsra zárul mögöttem a tetőterasz ajtaja. Aztán szép lassan leszáll az éj, és a hangokkal együtt felerősödik a huszonöt emeletes ház tetején a rettegés. Pontosan így történik minden – annak a thrillernek a forgatókönyvében, amivel néhány éve kereste meg a tulajdonos, La Torre Kft. képviselőjét egy társaság. A filmet aztán sosem forgatták le. De valószínűleg nem ez a legsajnálatosabb tény az épülethez kapcsolódó, meg nem valósult tervek sorában.
Ám dicstelen lenne mindjárt a kudarcokról beszélni anélkül, hogy szót ejtenénk a sikertörténetről, ami kétségkívül ott áll a Magasház életrajzának elején. Mert ahogy botladozunk a kifosztott szellemház folyosóin, törmelékek, falból kiálló huzalok, csődarabok és hungarocellek között, kísérőm, Magay Miklós, a Pécsi Önkormányzat Városfejlesztési Referatúrájának csoportvezetője a legjobb idegenvezetőket felülmúlva kelti életre a tornyot és idézi meg ha nem is a ház, de legalább a kor szellemét. Mikor még volt a városban munka és özönlöttek befelé az emberek. Akiknek lakás kellett, sok és gyorsan, fel is építették számukra az uránvárosi és a kertvárosi panelrengetegeket.
Aztán, hogy igazodási pontként nehogy a templomtoronyra nézzenek, 1977-re létrehozták az akkori városépítészet remekét, az ország ötödik legmagasabb épületét, ezt a környezetéből kiugró, hatalmas felkiáltójelet. Felkiáltott örömében az a kilencszáz ember is, aki az itt átadott kétszázötven tanácsi lakás valamelyikébe beköltözhetett. Művészek, nyugdíjasok, életkezdő fiatal párok, kisgyermekes családok jutottak elsősorban ehhez a kegyhez, hogy az ablakon kitekintve naponta átélhessék, amint a város a lábuk előtt hever. A lakásokon ajtó és bennük radiátor már rég nincs, csak a bontott, lyukakkal szabdalt falak, egy-egy rejtett zug azonban még mindig hűségesen őrzi a múltat. Itt egy poszter téli tájjal, amott virágmintás, barna tapéta. Narancssárga hurkolt padlószőnyegdarab a sarokban, a fürdőszobában szabványcsempe, rajta elefántos matrica. Igen, ezek a lakások még kifosztottságukban is hirdetik: a másfél szoba összkomfort a város felett a kispolgári jólét netovábbja lehetett.
Tizenhárom év után, 1990-ben aztán tényleg nem volt tovább: költözni kellett mindenkinek. Pedig a jugoszláv IMS-technológia – miszerint a kimerevített, acél vázszerkezetre rápakolták a födémeket – zseniális, ráadásul abszolút földrengésbiztos volt. A ház így akár örökké állhatna – ha nem ette volna meg időközben a feszítőhuzalokat a rozsda. Sovány vigasz, hogy a hiba nem a módszerben, hanem a kivitelezésben volt: olyan tömítőanyagot használtak, ami elindította a korróziót. Mikor észrevették a bajt, azon nyomban utasították a lakókat: a teraszokon véletlenül se tartózkodjanak egyszerre ketten, és zongorát ezentúl senki ne vásároljon...
Aki a környékbeliek közül komolyan vette a veszélyt, az viszonylag sokáig – egész pontosan tizenhárom évig – izgulhatott: ennyi ideig vitatkoztak ugyanis a statikusok. Végül 2003-ban 300 millió forintért megerősítették a házat. Örülhettek hát a környéken lakók és az épületet intenzíven használó galambok. És Vica is, aki – most olvasom a falfirkán – itt lett tizenhat éves a közelmúltban. Néhány emelettel arrébb láthatóan sokat ad magára az, aki egy leakasztott, piros műbőr ajtón szokott aludni: a szemetet kupacokba söpörte, farmermellényét összehajtogatta, dezodorját a sarokba állította. Odaszorítja alkalmanként őket a hatóság is, az alsó szintek ugyanis be vannak kamerázva és olykor egy-egy járőr is megjelenik az épület előtt. Tucatnyi eljárás folyik az illegálisan behatolók ellen birtokháborítás vagy lopás miatt, és előfordult, hogy egy fiatal férfit már csak fekete fóliazsákban tudtak kivinni onnan.
Nem biztos, hogy a rendőrségtől kell leginkább félniük a beszökdösőknek – gondolom megborzongva, amint az ajtó nélkül tátongó, végeláthatatlanul mély, üres liftakna szédítő kürtőjébe tekintek. Van belőle az épületben négy. Sötétben, zseblámpa fényénél nem biztos, hogy észrevenném…
Bolyongunk még tovább, kibelezett villanyóraszekrények, üvegszilánkok, pókhálóval benőtt generátorok között. A lépcsőházban azt is megtudom, hogy itt szoktak gyakorlatozni a pécsi tűzoltók, akik az országos lépcsőfutó bajnokságot rendre megnyerik. Mi azonban végre nem felfelé caplatunk, a közműveket nézzük, amelyek a lakások alatt, az ötödik szinten kaptak helyet, a pusztítás talán itt a legjelentősebb. Előbukkannak a csőmaradványok, amikben valaha szennyvíz csobogott.
Ebből tényleg nem lehet már várat építeni – gondolom, igaz, ezt az egyet még senki nem is akarta. Terveztek viszont szállodát, kollégiumot, egyetemi központot, panorámaéttermet a tetején és irodaházat luxuslakásokkal – hogy csak néhányat soroljak az elmúlt huszonegy év álmaiból. Hogy kik álmodtak? Mindig más. A toronyház ugyanis időközben számtalanszor cserélt gazdát. A város meg csak húzta a nyakát, mert akár a bumeráng, az épület tulajdonjoga – hol akarva, hol akaratlanul – vissza-visszaszállt. Legutóbb 2008-ban sikerült elsózni a tornyot 410 millió forintért, más ingatlanokkal összecsomagolva – ahogy a fehér zoknikat szokták. Pedig lehetne itt turisztikai megaattrakció: retro fíling korabeli garzonokkal, interaktív kiállítótermek a hetvenes-nyolcvanas évekről, a város hungarikumainak felvonultatása, extrém sportok a liftaknában, vendéglátóhelyek a tetőn. S kígyózó tömeg a jegypénztárnál, akár a dublini Guinness-gyár bemutatótornya előtt. Mert vannak országok, ahol minden bizonnyal ez a verzió lenne a nyerő.
De térjünk vissza a földre és sétáljunk el a városházára, ahol Csizi Péter alpolgármester nem hagy kétséget: az épületet – ha a hamarosan kiválasztásra kerülő beruházási biztos is úgy akarja – fél éven belül bontani fogják. A tulajdonos aláírta az értékesítési szándéknyilatkozatot, a vevő és beruházó az Öresund Kft. lesz. A cég, aki megkezdte már a ház melletti hétszázötven férőhelyes mélygarázs kivitelezésének előkészítését.
Gomb – jut eszembe –, amihez nem árt egy kabát. Vagy kettő: két épület, ami a tervek szerint majd a torony helyén áll. Egy irodaház, illetve az összes városi és megyei hivatalt magában foglaló szolgáltatóház. S hogy ezúttal tényleg így lesz-e? Majd eldől. Pontosan akkor, amikor a Magasház.
origo.hu
borsonline.hu
life.hu
hirtv.hu
haon.hu
origo.hu
mindmegette.hu
vg.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu