Penyigén édes az élet

Valamikor nem volt olyan ház a Felső-Tisza mentén, ahol a nyár végi napokon ne rotyogott volna a lekvár. Tizenöt-húsz éve azonban rejtélyes okokból rengeteg család padlásra hajította a rézüstöket, és sok helyen a fákat se kímélték. Öt-hat éve azonban megint reneszánszát éli a házi lekvár, mert az emberek rájöttek, hogy a hazai sokkal olcsóbb és finomabb, mint a bolti. A Penyigén élő Szászi család kicsit korábban is kezdte: jó tíz éve jött az ötlet, hogy élni kellene a híres penyigei, más néven „nemtudom” szilva hírnevével. Nekiálltak hát építkezni, fákat telepíteni, s mára övék talán a környék aszalványt és házi lekvárt előállító legismertebb vállalkozása.

– Azért ennél kicsit bonyolultabb volt – avat be a kezdetekbe a férj, Szászi Bertalan. – Tulajdonképpen mi is kényszervállalkozóként kezdtük. A munka mellett jószágtartással foglalkoztunk, volt, amikor hat tehenet is fejtünk, de egyszer csak rá kellett döbbennünk, hogy senkinek se kell a tej és a borjú. Kénytelenek voltunk felszámolni az állományt, pedig nagyon szerettük a jószágot. Itt állt üresen a nagy istálló, akkor kezdtünk gondolkodni a gyümölcsben, a lekvárban és az aszalványban.

A Szászi-portán most is halomban áll az aszalt szilva. A szomszédasszonyok segítségével magvalják a szemeket, az egyik szeszfőzde rendelte tőlük, pálinka alá ágyaznak. Bent, a főzdében a három rézüst mellett két nagy műanyag dézsa színültig tele somlekvárral. Tegnap szedték a gyümölcsöt a szomszédos Kömörőben, aztán kimagvalták, cukrozták, és hamarosan üvegbe kerül a bordópiros massza, ami az egyik legsikeresebb termékük.

– Kiváló vérképző – mondja Szásziné, azaz Zsuzsa asszony, aki 2008-ban Az év biogazdája, szilvalekvárja pedig egy budapesti megmérettetésen Az év bioterméke lett. – A természetgyógyászok viszik, meg sok, leukémiával küzdő beteg. Nem gyógyítja meg őket ugyan, de segít az állapotuk fenntartásában.

Messze kell érte menni, mert a som igen szaporátlan, és az öreg, bőtermő fák nagy részét már itt is kivágták. A környező falvak kertjeiben és az Egererdőtől vásárolják, ez utóbbi tanúsítványt is kiállít, mely a vegyszermentességet igazolja. Minden más gyümölcsöt viszont igyekeznek saját maguk megtermelni.

Ma már három és fél hektárnyi gyümölcsösük van, szilva, alma, szeder, csipkebogyó, birs, birskörte. Legtöbb természetesen a szilva – a férj meg a segítői négyszázötven szilvasarjat vájtak ki az anyafák alól, s telepítettek át a penyigei kertbe. Háromszázötven nemtudom, száz pedig besztercei, és egynegyed részük már terem. Ezek mind ősi, szatmári fajták, faiskolákban nemigen kapni. A kertekben, az anyafák alatt viszont kaszálni lehet őket, s felnőve garantáltan jó minőséget adnak majd. A házaspárnak amúgy is szívügye az ősi fajták megmentése.

Most legújabban például a mézkörtével kísérleteznek, amiből alig akad már néhány példány az egész Tiszaháton. Penyigén sincs egy se, végül a férj szülőfalujában, a Szamos menti Olcsvaapátiban sikerült gyökeres sarjakat begyűjteniük. Már öt kis fácska növekedik a penyigei kertben, ha termőre fordul, kiváló aszalványt adnak.

Értékesítési gondjaik nincsenek, mert a lekvár s az aszalvány nagy részét helyben, nagy tételben eladják, a többit pedig ízléses csuprokba, szilkékbe porciózzák. Úgy tűnik, az alapanyag hosszú időre biztosított, és a majdani utánpótlás is megoldott: két lányuk ugyan Pest mellett él, de a fiuk most készül agráregyetemre, s reményeik szerint a mérnöki diploma kézhezvétele után ő viheti majd tovább a szatmári kertekből származó lekvárok és aszalványok hírét.