Szolárium a dohányföldön

A konyhában ragyognak fel először a fények, a korán kelők döntő hányada ugyanis asszony. Bent még alszik az ember, szuszognak a gyerekek, de kint már lobog a gáztűzhely lángja, nyílik a hűtőszekrény ajtaja, sziszeg a kávéfőző.

A harmincnégy éves Balogh Pál Zsoltnét is a korán kelők közt találjuk. A férj vonatvezető-jegyvizsgáló, kiszámíthatatlan a munkabeosztása, így a hajnali teendők az asszonyra várnak. De minek kell hajnali fél ötkor ébrednie Baloghnénak?
– Mert nagy a család, gondoskodni kell róluk, mielőtt biciklire ülünk – feleli egy nagy csomó dohánylevéllel a karjaiban.

Ófehértó az ország talán legnagyobb dohánytermelő települése, a háromezer lelkes falu határában négyszáz hektáron zöldell a füstölnivaló. Illetve ma már inkább sárgáll, ami törvényszerű is, hiszen októbert írunk, még ha ottjártunkkor hét ágra is süt a nap, a tábla melletti erdőben pedig újból virágzik az akác. A hajnalok viszont már hűvösek, jegyzem meg, vastag harmat üli a füveket, s hideg ködök a tájat.

– Tudjuk – hajítja fel a pótkocsira az öl dohányt Baloghné, s indul a társai után törni a leveleket, merthogy brigádban szedik a dohányt, közös a munka, s közös az elszámolás is, tehát lógni nem illik senkinek.

A Fejértó Szövetkezet egyik parcellájában állunk, most érkeztünk a szövetkezet vezetőjével, Kocsis Miklóssal. Körbe gyönyörű nyírségi dombok, ami a szemnek ugyan szép, de a gazdálkodó nem ilyen földre vágyik. A hat-nyolc aranykoronás domboldalakon ugyanis az akácon és az almán kívül alig terem meg valami, legfeljebb a dohány – a búza, kukorica csak a dombhajlatokban, de itt abból van a legkevesebb. Homokdomb viszont van bőven, mint ahogy dohány is.

A Fejértó Szövetkezet százötven-százhatvan, egy másik szövetkezet pedig kétszáz hektárnál is nagyobb területen termeszti, de most már vége felé tart a szezon. A legtöbb helyen már le is tárcsázták a szárakat, de a gazdaság telephelye mellett még vígan zöldell egy kis tábla, azt töri most vagy harminc ember.

Reggel hétkor kezdenek, ilyenkor általában négyig tart a munka. Nyáron persze tovább, akár ötig-hatig is. Mire hazaér az ember, már nem nagyon van kedve semmihez, a szükség azonban nagy úr. Sokan vannak, akiknek ekkor kezdődik a második műszak. Nem, nem a ház körüli teendők sokasága – az majd a harmadik műszak lesz. A második műszak a paprikaszedésé, káposztavágásé. Baloghné se fogja meg délután ötkor még a fakanalat: megy napszámba káposztát vágni.

– Muszáj, különben megölné az embert a bank – mondja. – Pár éve házbővítésre felvettünk négymillió forint kölcsönt, amit kezdetben havonta harmincháromezer forinttal kellett törlesztenünk, de most hetvenkétezerrel. Mi itt ugyan megkeresünk naponta ötezer forintot is, de van négy gyerek, az egyik kisebb, mint a másik, azt meg kitalálhatják maguk is, hogy az uram a vasútnál mennyit keres. És nálunk egy vasárnapi ebédet nem lehet megúszni kétezer forinttal! És ott vannak a ruhák. Mit gondolnak, négy pár gyermekcipő mennyibe kerül?! Ráadásul a legnagyobbik, tizenhat éves fiam aktív sportoló, országos futóbajnok kétszáz meg négyszáz méteren, azt nem engedhetjük el egy ezerforintos cipőben az országos versenyekre, mert kinéznék a többiek.

Ha nem lenne dohány, nem lenne adidas cipő – foglalhatjuk össze a nap eddigi tapasztalatait –, de talán még kínaira se futná. Szezonban százötven embernek ad munkát a szövetkezet, a faluban nincs is talán olyan család, aki ilyen vagy olyan formában ne lenne kapcsolatban vele. A munkák tulajdonképpen már a kora tavaszon megkezdődnek, s tartanak általában ősz végéig. De a szövetkezetben sok embernek még télen is akad tennivaló: almafát metszenek.0

Nem ment persze ilyen egyszerűen a termelési szerkezet kialakítása. A téesz felbomlása után apránként kellett összerakni a mai szövetkezetet, mely ötszáz hektáron gazdálkodik. A dohányterület is fokozatosan állt össze, s úgy tűnik, mára elérték az optimális területnagyságot. Tehát úgy gondolhatná az ember, hogy Kocsis Miklós is nyugodtan hátradőlhet most már, élvezheti az eddig elvégzett munka gyümölcsét. De hát ő is az első kakasszóra ébred. A stresszel magyarázza:
– Tizenöt éve krónikus rosszalvó vagyok – mondja. – Azért száz-százötven család sorsáért felelősséget vállalni… Hát, ezért nem tudom én másfél évtizede kialudni magam. De azért nem kell sajnálkozniuk. A munka kiűzi az ember szeméből az álmot. Ajánlom mindenkinek.

Míg mi a tábla közepén beszélgetünk, két kört is megtesz a levéltörő brigád. Mikor mellénk érnek, újból megszólítom Baloghnét. Azt kérdezem, az idén merre nyaraltak? Hofi Géza legjobb poénjain kacagtak olyan viharosan az emberek, mint most az én kérdésemen.
– Az idén? – nevet Baloghné is. – Én meg az uram nem nyaraltunk soha életünkben. Én ide járok barnulni a dohányföldre.
– De ez legalább ingyen van – ugratják a többiek. – Sőt még pénzt is kapunk, csak hogy szoláriumozzunk!

Nem mindenki fogja fel azonban ilyen keserű-könnyedén a dohánytörést: vannak emberek, akik három-négy nap után veszik a kalapjukat. De olyan is akad, aki egyszerűen nem bírja a napot. Nem csoda, hiszen a sorok között nyáron negyven-negyvenöt fok is előfordul.
– Egyszer még az én uram is elájult – kiáltja le a lassan távolodó vontatmányról egy asszony, de azt már nincs mód megkérdezni, hogy mi lett aztán vele, mivel eltűnnek egy hajlatban, mi pedig megyünk a pajtákhoz, mert Kocsis Miklós azt mondja, ott még keményebb a hajtás.

A pajták tulajdonképpen hatalmas szárítók, úgy néznek ki, mint egy-egy nagyobb konténer. Már messziről érezni a száradó dohány kimondottan kellemes illatát, ami csak akkor vált kissé fanyarrá, mikor melléjük érünk. De bentről nemcsak a dohányillat árad, hanem irdatlan meleg is, és itt nem hétkor, hanem hajnali négykor kezdődik a műszak!
Akkor az itt dolgozóknak hánykor kell kelniük? – nézünk össze a kollégámmal, s már meg se lepődünk, mikor azt mondja erre a hatfős brigád egyik nő tagja, hogy fél háromkor.

– Ezt nem lehet megszokni – áll meg egy pillanatra Jenei Andrásné, aki tíz éve dohányozik. – Addig a nyírbátori cipőgyárban dolgoztunk, jó is volt, mert Bátor itt van a közelben, de egyszer csak azt kezdtük látni, hogy ezt a gépet is leszerelik, azt is, aztán kihagynak a fizetéssel egy hónapot, majd többet is, végül összeomlott az egész gyár. Itt, a szövetkezetben meg épp akkor kerestek fiatalokat a dohányosba, jó néhányan kaptunk hát az alkalmon. Nehéz, de legalább fizetnek. Dolgoztak itt korábban sokan közülünk a falu ruhaüzemében is, de tíz-tizenötezer forintokat kerestek. Havonta.

Hatan vannak a brigádban, két férfi és négy nő pakolja kifelé a megszáradt dohányt. Nagyon nagy a tempó, előfordul, hogy csak este hatkor végeznek. Igaz, a kereset se megvetendő, de ezt az iramot nem mindenki bírná.

– Egy-egy szezonban tíz-tizenkét kilót is fogyunk, úgyhogy nekünk nem kell járnunk aerobikra – megy el mellettünk nevetve egy fiatalasszony, Simon Györgyné, aki három gyermeket nevel. A legkisebb még csak ötödikes, az anya távollétében a nagyok gondoskodnak róla. – Szűcsné Marikának meg két iskolás gyermeke is van – int a mellette cipekedő kolléganőjére –, neki viszont a férje segít be. Nem is bírnánk másképp, mert van időszak, mikor hétvégén is dolgozunk, s van nap, mikor este hatkor indulunk haza.

Körülöttünk gépek dübörögnek, a szemünk előtt legalább ötven ember sürög-forog, még nézni is fárasztó őket. Közben azon a fővárosi szociológuson jár az eszem, aki épp ma reggel nyilatkozott a tévében, hogy a magyar falu halálra van ítélve. Nem képes eltartani az ott élőket, egyébként is a vidéki ember már rég elfelejtett dolgozni. Kocsis Miklós csak mosolyog csendesen ezt hallván, s azt feleli, meg kell nézni a fehértói portákat. Azt ő nem vitatja, hogy vannak ebben a faluban is elhanyagolt házak, kertek, de nem a náluk dolgozóknál. Jöttek hozzájuk persze olyanok is, akiknek nem látszott ki a házuk a gazból. Egy idő után azonban eltűnt a dudva a kertből, az udvarról – hazavitték az itteni munkakultúrát.

– Tudják, mi az egészben a legrosszabb? – fordul felénk egy idő után Jeneiné. – Hogy most már itt is félni kell. Egyedül már mi se merünk kibiciklizni a telepre. Együtt jövünk. Igaz, együtt is mulatunk – mondja arra utalva, hogy egyiküknek holnap lesz a születésnapja. A pajták mögött állítják majd fel a bográcsot, és gulyáslevest főznek. Amellett nem kell mindig ott állni, míg fő, lehet dolgozni.

Kiss Józsefnééknél holnap zúzapörkölt lesz. Az ötvenes éveinek elején járó, elvált asszony a tizenkilenc éves fiával él, s mint a legtöbb fehértói asszony, fél ötkor kel. Ötkor már nyit a kisbolt, bevásárol, megeteti a jószágokat, reggelit készít, majd ebédet – általában hideget – csomagol, hétkor pedig már kint, a szövetkezet telepén válogatja a dohányleveleket. Valamikor délután fél öt körül ér haza, s odateszi a leendő zúzapörköltet a gázra. A mai vacsorát már megfőzte tegnap, de megvárja vele a fiát, aki szintén dohányozik, ma épp levelet tör valamerre.

– Persze, hogy fárasztó, de van ennél nehezebb munka is – mondja, miközben szélsebesen jár a keze a válogatóasztalon. – Mielőtt a dohányba álltam volna, ládát szegeztem meg raklapot. El is határoztam, hogy elmegyek a vasúthoz takarítónak, de azt a választ kaptam, hogy már túl öreg vagyok. Negyvenkét éves voltam akkor. De most már nem is bánom, hogy nem sikerült, hiszen így itthon lehetek, ráadásul a falubelijeim között.

►

Ugyanennek örül a szövetkezet gyümölcsösében dolgozó brigád két férfi tagja is, Csontos István és Sitku Ferenc is. Csontos ’59-es, Sitku pedig ’63-as, egyikük se mindennapi egyéniség. Csontosék kilenc gyermeket nevelnek, Sitku pedig félszemű, egy dongó még gyermekkorában megcsípte az egyik szemét, amit már nem lehetett megmenteni.

– Almát szedni egy szemmel is lehet – legyint, s úgy bujkál előttünk a sűrű gallyak között, mintha nem kéne féltenie a megmaradt fél szeme világát. A 2004-es leszázalékolása előtt az építőiparban dolgozott, de most már nemigen merne felmászni az állásra. – Negyven százalékra vagyok lerokkantosítva, de azzal alig jár valami, 28 ezer forint. Az asszonynak ugyan van állandó munkája, de ha nincs a dohány, ketten százezer forintot se viszünk haza. Na, abból éljen meg a magyar!

Csontosék se igen dúskálnak a pénzben. Ha ő nem dolgozna, 130 ezer forintból kéne megélniük, ennyi jön be a segélyekből. De dolgozik! Korábban maszek juhász volt, tizenkét éve azonban le kellett tenni a botot, mert elfogytak a legelők. Beállt hát gyalogmunkásnak. Egyszer dohányt tör, másszor pedig közmunkás a faluban. Az elmúlt fél évet is közmunkában töltötte, de összegyűlt egy kis szabadság, s most pihenésként eljár almát szedni. Télen pedig, amikor már minden munka elfogy, majd kijár az erdőre gallyat gyűjteni a nagyobb gyerekekkel. Kicsit sajnálja őket, hogy ilyen korán munkára kell őket fogni. De vigasztalja a tudat, hogy az ő gyerekei idejekorán megtanulják a pénzt becsülni.