Ennivalóan szépek

– Jó mezőre járó galamb a strasszer – mondja Kodrán Sándor galambász („civilben” nyugdíjas gépésztechnikus), amivel mindjárt zavarba ejt: mit jelent az, hogy mezőre járó galamb?
– Kiröpködtek a mezőre szedegetni, ellátták magukat egészen addig, amíg le nem esett a hó – meséli a férfi. – Tanyán laktunk, s abban az időben el nem lehetett képzelni a tanyát galamb nélkül. 1952-ben hozott két pár strasszert az édesapám volt katonatársától, a békéscsabai molnártól. Pár év alatt elszaporodtak, azután engem is elvittek a seregbe, s mire onnan hazakeveredtem, addigra nem maradt az állományból semmi. Nem nyugodtam bele; kijárogattam a makói galambpiacra, akkor még minden nagyobb helyen volt ilyen. Ott szereztem egy szép sárga tojót, de párt évekig nem találtam hozzá. Végül hirdetés alapján levelezni kezdtem egy budapesti tenyésztővel, rendeltem tőle egy hímet. Postán küldte el. Olyan gyönyörű galambot én még addig nem láttam, így aztán öröm volt újra elkezdeni a tenyésztést.

A strasszer dísz- és húsgalamb. Morvaországban tenyésztették ki, később Németországban is nagyon kedvelt lett, ott fejlesztették tovább a fajtát. Kodrán Sándor kizárólag a sárga változatot tenyészti, amelynek a feje, a lába és a szárnya is sárgás rajzolatú, az összes többi testrésze viszont hófehér.

– Nekem valahogy nagyon megtetszett a strasszer, de nem csak a szépségéért tartottuk. Szeretjük a húsát is – vallja be a galambász. – Majdnem akkora mellehúsa van, mint egy kisebb csirkének – fűzi hozzá a felesége. – Sajnos az unokák nem kedvelik igazán. – Általában kevesebb fogy belőle falun is – veszi vissza a szót a férje. – Egyrészt itt galambászkodni is problémás, mert ha például kiszedik a madarak a szomszéd borsóját, abból lehetnek viták. Ráadásul úgy tartják, sok vele a macera, kopasztani kell. De én még mindig azt gondolom, hogy levesnek, rántani, paprikásnak nem kell ennél jobb.

A galambtenyésztés annyira elterjedt volt régebben Csanádpalotán, hogy amikor a hatvanas évek végén megalapították a galambászegyesületet, negyvennégy tagja lett. A hetvenes években kezdték szervezni a galambkiállításokat, amik nagyon népszerűek lettek, a rendszerváltás után pedig a magyaroknak sikerült kapcsolatba kerülniük a szakma németországi krémjével is. – Negyven év alatt harminchat kiállítást szerveztünk – mutatja büszkén a képeket Kodrán Sándor, melyeken galambászok nemzetközi társasága üldögél a fehér asztal körül, nyilván egy jól sikerült, emlékezetes vacsora után.

A csanádpalotai kiállításoknak 2002-ben vége szakadt – nem egészen függetlenül attól, hogy egyre kevesebb galambász maradt a környéken, no meg Kodránék is elfáradtak, nyugdíjba mentek. Ám a strasszer tenyésztésével nem hagytak fel.

– Most is kint voltak a galambjaim az Európa-kiállításon, nagyon jó helyezést értek el – említi az idős férfi, akinek most az a legnagyobb baja, hogy nemrég ráeresztett egy ötvenmázsás traktort az egyik ujjára, s újra kell tanulnia másik hobbiját, a tárogatózást. Ráadásul vevőt is kell találnia hatvan strasszer galambra. Úgy érzi: a hetvenhárom éves galambásznak négy-öt pár már bőven elég.